Most, hogy így végleg feladtam az elektrolízis megértését, gondoltam jövök én is a tanév eleji nyavalygással, hogy végleg beletörődhessek szomorú sorsomba. Muszáj lesz, mert jelenleg ott tartok, hogy már most elegem van az egészből, kész, vége, köszönöm ezt a két csodás napot, jöhet a szünet. Nem igazán hiszek abban, hogy ha ide kipanaszkodom magam, akkor minden meseszép lesz, de egy próbát megér.
Szóval lássuk csak. Számomra, és az egész osztályom számára az idei tanév összeszámlálhatatlan mennyiségű változásokat hozott, jókat és rosszakat egyaránt. Először is, új termet kaptunk, a 205-öst, ami a legnagyobb és legszebb terem az egész iskolában (haha suckers), csak a másodikon van, ami pont elég nagy kihívást jelent számomra reggel fél nyolckor, miután félkómás állapotban leszálltam a buszról és bevonszoltam magam a csodálatos gimnáziumunkba. Aztán, néhány tanárunk is lecserélődött. Egész pontosan a kémia, matematika és fizika tanárunktól búcsúztunk el. Az új nő, aki megpróbál nekünk kémiát tanítani az elkövetkező években, enyhén unszimpatikus, de ez még nem is lenne baj, csakhát. Furcsán tanít. Egy óránk volt vele, az elektrolízist próbálta a fejünkbe verni, de egyszerűen olyan kaotikusan magyaráz, hogy a füzetembe leírt dolgok feléhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy igazán szépen fog az új tollam. Arról fogalmam sincs, hogy mit miért és hogyan. Ergo, rögtön a második napon belefulladtam a kémia édes tengerébe. BIGGEST FAIL EVER. Marhára örvendek.
Az új fizika tanárnőnkhöz még nem volt szerencsém, de a többi osztályt hallgatva, akiket tanít, egy katasztrófa a nő, egyszerűen képtelen fegyelmezni, és az anyagot is elég hézagosan adja le. Erről ennyit. A matek tanárunk viszont nagyon jó arcnak tűnik (szó szerint...khm-khm), mondjuk azután a három év után, amit gyakorlatilag azzal töltöttem, hogy "matek" címszó alatt a Lara füzetébe firkáltam, kissé félek, mert az már az első óránk után világossá vált, hogy nála nem élhetem ki rejtett művészi hajlamaimat, maximum a másodfokú egyenletek bohém világában, de ennek egyelőre örülök. Majd akkor nem leszek ilyen vidám, ha éjjel kettőig a hajamat fogom tépni a példatáram felett, de let's just not think about it. 
Ettől az egész évtől előre félek. Csak ha rágondolok, sírhatnékom van. A nyár alatt a némettudásom a béka segge alá csökkent, ami csupán azért siralmas, mert ebben az évben egyszerűen muszáj lesz középfokúznom, a matekkal szorulni fog a hurok, ahogy a kémiával is, meg még kitudja mi mással, ráadásul fogalmam sincs, hogy igazolom majd a heti öt óra tesimet, mert nem csak lusta vagyok, hanem elképzelhetetlenülnagyon lusta, és nincs kedvem órákat elvesztegetnem a délutánjaimból bármire, amit én haszontalannak deklarálok. A lovaglás, a lövészet vagy az íjászat még érdekelne is, de guess what, egy kicseszett falut nevezhetek szülővárosomnak és jelenlegi lakhelyemnek, ahol az egyetlen lehetőség a néptánc, amiből meg elég volt az a kilenc év, amit lehúztam. Ha pedig bentmaradnék a városban, akkor fix, hogy este hat vagy hétre esnék csak haza, ami pokoli lenne, szóval erről szó sincs. És akkor még az 50 órás kötelező közmunkáról nem is tettem említést. Hahaha.

Már tanulom a kínait. Év végére elhagyom az országot.

(Az egyedüli dolog, ami életben tart, az az iTunes Festival, ami egész szeptemberemet bearanyozza. Lesz itt minden, a legjobban a ma esti The Lumineers fellépését várom, meg a Marsot, az Arctic Monkeys-t és a Bastille-t, de holnap mondjuk Paramore koncert lesz, aztán várható a Vampire Weekends és a Kings of Leon is. Én pedig a csodálatos almatévémen fogom bámulni mindet. Jajdenagyonjó.)