Őszintén nem csináltam semmit ebben az elmúlt egy hónapban. Azaz semmi különöset nem. Szóval semmi speciális kifogásom sincs, hogy miért léptem le a színről Barcelona után, mert egész egyszerűen csak nem éreztem magamban elég kedvet ahhoz, hogy én ide feltoljam a pofikámat. (Egyébként Barcelona eszméletlenül csodálatosan hiperszuperjó volt, és repülni is nagy élmény volt. Gaudí meg egy kicseszett zseni, a Sagrada Família majdnem könnyeket is csalt a szemembe.) Gyakorlatilag Barcelonából állt az őszi szünetem, úgyhogy erről ennyit is, - majd pár képet felteszek azért, hogy fájdítsam a nép szívét háháhá - a novemberem meg filmekből és könyvekből áll(t eddig), természetesen ipari mennyiségű forrócsokival megspékelve, többek között elolvastam a Nagy Gatsby-t, a Harcosok klubját meg az Alaska nyomábant John Greentől, mint ahogy az látszik is a blog jelenlegi (rohadtszar) megjelenésén, filmügyileg meg a Thor 2-vel lettem több, plusz a Madagaszkár 3-mal és a Harcosok klubjával. Az utóbbi még meg is ihletett, kapott tőlem egy jó 12 oldalas ficet. Ha minden jól megy pénteken a Nagy Gatsby-t is megnézzük a többiekkel, a Szemfényvesztőkre meg hajlandó vagyok beáldozni durva háromezer forintot, mert ez csodálatosan olcsónak számít a többi DVD-hez képest. Így is pofátlanul drága, de alright. Mindent a szórakozásért.

Szombaton meg Futótűzre megyünk a Petráékkal (végre), de addig még valahogy túl kell élnem ezt a bitangpusztulatosan fostos hetet, melynek negyedik nyomoronc kis napján ismételten írunk egy játékosan könnyed fizikadogát, oda se neki, a legutóbbi is csak hármas lett. FUCK HŐTAN. Annyira, de annyira nem érdekel a fizika, hogy gyakorlatilag előbb próbálnám meg lereszelni az ujjaimat egy körömreszelő segítségével, minthogy elmerüljek a belső energia változásának csodálatos rejtélyeiben. PLS NO. És akkor még jövőhéten javítózzak is, hogy azt a szar hármast valamennyire feljavítsam. Természetesen.

Bocsánat, amiért nem voltam. 

Gyors update a "Gemma végigsikítja London nevezetességeit" projectről: Gemma tényleg végig fogja sikítani London nevezetességeit március egy és tíz között, csak épp nem a barátnőjével. Hanem az egyik osztálytársával, de héj, legalább kiderült, hogy ketten leszünk egy családnál, szóval ez így elfogadható kompromisszum. Már előre félek, hogy én megérkezem nagy mosolyogva, a britek meg mind rámgrumpyznak majd. Ennyit erről.

A hétvégén gyorsan végigrágtam magam Leiner Laura legújabb gyöngyszemén, a Bábelen. Ez ugyanolyan könyv volt, mint az összes SZJG. A főszereplő többszázszor kiverte nálam a biztosítékot, a narráció és a szóhasználat is, de volt benne valami, ami miatt muszáj volt végigolvasnom. És héj. Leiner Laura tulajdonképpen fejlődött, azt hiszem - a végkimenetel legalábbis nem volt olyan nagyon kiszámítható, mint az SZJG-ben. Itt volt egy kis csavar, és azt hiszem ez volt az első könyv, amikor egy szerelmi háromszögből (hát... vagy valami olyasmiből) az általam preferált srác került ki győztesen. Maga a Bábel koncepciója, ötlete is nagyon tetszett, bár egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ez egy világszínvonalú, nagyon híres és nagyon király fesztivál... pont itt, pont nálunk, pont Pápán. A másik, ami nagyon de nagyon odabaszott nekem, az Zsófi (a drága főszereplőnk) öntelt fesztiválfogása volt, ami miatt majdnem elégettem a kölcsönbe kért könyvet a szobám közepén, úgy... ötször. Na már most. Zsófika elment egy kicseszett ZENEI fesztiválra, a nulladik naptól kezdve ott ült a seggén a hatodik napig, de a beléd csak egyetlen egy koncertre volt képes elhúzni, azt sem látta teljesen, mert rohant szerelmet vallani a barátjának - aki mellesleg közölte vele, hogy ráér ám a koncert után is, ami után mellesleg egész eddigi életében megrögzötten vágyódott. Ezen kicsit felhúztam magam. Meg azon is, hogy Zsófika szerint egyfajta hierarchia van a fesztiválózók között, ahol a legalja természetesen a szerencsétlen napijegyesek, akik amúgy seggarcok és követelődzők, mert szegények csak egy napig élvezhetik a fesztivált. Ne tudjátok meg, hányszor csaptam le a könyvet, mert Zsófi valami lenézőt mondott a napijegyesekről. (Amit természetesen mindig magamra vettem, voltos napijegyes lévén.) Kislány, abba nem gondoltál bele, hogy a napijegyesek talán azért napijegyesek, mert valamiért nem engedhetik meg maguknak a hetijegyet??!!! NEM?! Arhg. Ne is beszéljünk erről többet.
Beszéljünk inkább más könyvekről, egész pontosan Michael Grant Gone könyvsorozatáról, amit a héten megvettem az Ebay-en, angolul. Yay! Jelenleg nagy élvezettel olvasom a második kötetet (az elsőhöz már volt szerencsém magyarul), buzgón kihúzogatom és kicetlizgetem az ismeretlen szavakat, és büszkén düllesztem a mellem csak úgy magamnak, mert büszke vagyok rá, hogy angolul olvasok. Egónövelésnek jó.

Amit rólam feltétlenül tudnotok kell, az az, hogy évek óta olyan szintű vágyódást érzek Anglia piciny kis fővárosa után, hogy az más embereket simán megölt volna. De engem nem. I AM THE MAN OF STEEL. Szóval igen. Egy ideig abban reménykedtem, hogy majd a család elvisz, de ebben az évben végleg tudatosult bennem, hogy erre nagyjából... 12% esély van, ami több, mint a semmi, de még így is siralmasan kevés. Most viszont. A suli minden évben felajánlja az A meg az E osztálynak, hogy többé-kevésbbé ingyen és bérmentve elviszik őket Londonba (legalábbis az A-sokat mindenképp), és ha még marad hely mások számára is, akkor nyilván más jelentkezőket is szívesen elvisznek. Na hát igen. Tíz nap, busszal, egy nap Brüsszelben, egy nap Párizsban, öt nap nyelvsuli, tök egyedül egy brit családnál... SOUNDS AMAZING. _{^{More or less.}} Egyedüli szépséghibája a dolognak, hogy nyilván azért nem valami olcsó egy ilyen út, de a pénz itt most nem is gond, azt akkor is kiperkálom (én meg a család), ha közben majd be kell költöznöm a híd alá, de isten látja lelkemet, semmi kedvem tök egyedül menni. Mindenképp akarok magam mellé valakit, aki elkísér, akit ismerek és legalább egy kicsit bírok is, hogy azért hadd osszam már meg valakivel a végelláthatatlan izgatottságomat. És képzeljétek, az egyik legjobb barátnőm úgy döntött, szívesen eljönne velem. (Már négyszer volt Londonban btw.) Csak aztán. A drágaságom elkezdte meggondolni magát, mert hát most tudniillik épp hősszerelmes, de olyannagyonannyira, hogy a sráccal tölti az összes szabadidejét, hétvégén együtt utazgatnak hol Pestre, hol Bécsbe, hol Szlovákiába (DAFUQ?), és a többi. 10 kemény napot nem biztos, hogy kibírnának egymás nélkül, értitek. Szóval most úgy néz ki, vagy egyedül megyek, vagy sehogy. Valószínűleg azért nem lennék teljesen egyedül, összezárva 43 másik tök idegennel (szánalmas, hogy mennyire nem ismerem a felettem járókat), mert az egyik osztálytársam is jelentkezett az útra, de az akkor is teljesen más. Nincs semmi bajom a szóban forgó lánnyal, csak hát nagyjából annyi közöm van hozzá, mint a trigonometriának egy Petőfi vers elemzéséhez. Egy egészen kicsi. És ez kicsit letörte a kedvemet. Én annyira beleéltem magamat, hogy a barátnőmmel fogok elmenni Londonba, és majd együtt fogunk fényképezni minden random sarkon, és én kilelkesedhetem magam neki a nap 24 órájában, hogy az már fáj. Most viszont ha elképzelem az omniózus utazást... semmitmondó beszélgetések egy majdnem idegen lánnyal az oldalamon, visszafogott mosolyok, és vagy ezernyi el nem készült kép, amik azért nem születtek meg, mert én utálom, ha fényképeznek, ő pedig nem fog rávenni a fényképezkedésre (nem úgy, mint a barátnőm), és én 89 évesen, macskáim szeretett körében ücsörögve majd meg fogom bánni, hogy egy büdös képem sincs Londonról meg rólam... de még így is eljuthatnék álmaim városába. Do you see my problem?
Mindenesetre holnap reggel minden eldől, ugyanis eszméletlenül sokan jelentkeztek az útra, és minnél előbb vinni kell az előleget, hogy megmaradjon a helyem, szóval holnap ezt még le kell fightolnom magammal. Majd meglátjuk, mi lesz. Szorítsatok, hátha a Lara mégis eljön velem.

Sajnálom, hogy rohadt rég nem jelentkeztem, de kicsit elment a kedvem mindentől a blogtól. Ennek több oka is van természetesen, a legelső pedig az, hogy az én hétköznapjaim ugyanolyan unalmasak, mint a tiéid, és még ha valami érdekes is történik, úgy érzem, nem éri meg kiírnom ide a nagyvilágnak, mert az sosem olyan óriási, hogy megosszam az internettel. Szóval a fun stuff 90%-át megtartom magamnak. További okfejtésbe nem bocsátkoznék, mert akkor csak arról siránkoznék, hogy mennyire lusta vagyok és hogy mennyire úgy érzem, hogy csupán magamnak, meg annak az öt kedves és mélyen tisztelt hibbantnak írok, aki néha úgy dönt, érdemes benézni hozzám. Szóval a téma itt lezárul.

Next. Megvolt a szülinapom. Drámaian semmilyen volt, de tényleg, ennyire semmilyen szülinapom még életemben nem volt, az egyik legjobb barátnőm pedig fel se köszöntött, annyira érdekelte, hgy mi van velem. A többiek viszont nagyon cukorpofák voltak, a Fanni meg a Lilla vagy öt szülinapi dalt elénekelt nekem (két nyelven, hoppá-hoppá), a Niki (+ Viki) meg meghívott egy kedves kis kávézóba, ihattam és ehettem amit akartam. A szüleintőm egy könyvet kaptam, meg egy weird cicanadrág-bőrnadrág keverék akármicsodát egy gyönyörű szép fehér, hátul cipzáros pulóverrel összepárosítva. Kicsi szívem mindnek örvendett. (És elvileg még van két kivánságom. Azt hiszem következőre bepróbálkozom a Michael Grant Gone angol nyelvű hatkötetes sorozat megvételével. Ebay-en már ki is néztem magamnak az aukciót.)
Egyébként tudni szeretnétek, hogy telt a mai napom? Önéletrajzot írtam. Önélet-fucking-rajzot. Tizenhat évesen, tojáshéjjal a seggemen. A drága magyar tanárnő kedvéért. Csupán három-négy órámat vette igénybe, igazán, és még így is elbasztam a kézzel írott változatot, mert nagyjából a lap felénél jöttem rá, hogy rohadtul nem tagoltam a szöveget, de mindegy. Addigra annyira felidegesítettem magam ezzel a hülyeséggel, hogy egész egyszerűen folytattam tovább. Szenzációs. A legépelt, nyomtatott változatom meg megakadt a legépeltnél, mivel nyomtatónk, na az nincs. Szóval az most fog elmenni e-maillel a tanárnőnek. Fogalmam sincs, mit fog hozzá szólni, de őszintén, mert én nem vagyok megelégedve vele, csak már elfogyott a türelmem hozzá. Magát a szöveget egy fél óra alatt összerittyentettem, de a kitalált szakom, végzettségeim és eddigi munkahelyeim kiválasztása elvette tőlem az életemet. (Egyébként végül ELTE Bölcsészettudományi karos lettem, kommunikáció és médiaszakon. Gondolkodtam az anglisztikán is, de igazából azzal úgy voltam, hogy halvány fogalmam sincs, hogy az mihez jó az életben. Meg a műfordító is megfordult a fejecskémben, csak az meg túl későn.) Mindegy. Olyan lett, amilyen.
Szombat hajnalban amúgy végre sikerült skype-olnom a Fazival (meg a barátnőjével), oh joy! Jó volt végre hallani a hangját így két hónap után. Következő héten lesz homecomingjuk, aztán meg halloween. Tök jó neki.

Három hetes késéssel végre vettem magamnak egy tolltartót. Ugyanolyan, mint a régi, amit anyám kihajított a szemétbe, mert szerinte túl mocskos volt, és egy kislány hogyan is járhatna már egy tolltartónak kinéző tolltartóval (tintafoltos volt az egész, semmi több), csak ez most sötétkék. Visszatettem rá a kitűzőimet. Jaj, azok de hiányoztak az életemből. 
Egyébként a napjaimat ignoranciával és zsigeri pánikkal töltöm, hol melyikkel, és utálom, hogy nekem tizenhat évesen már fel kell nőnöm, és hogy már az is baj, ha olvasok (komolyan... tudjátok hányszor hallottam már, hogy mert te csak ülsz egész nap és olvasol, az nem fog sehova se jutattni dumát? Mert én már nem tudom megmondani, annyiszor.) Februárra faktokat kell választanom. Hogy melyikeket, arról halvány büdös fogalmam sincs. Valamikor nyelvvizsgát kéne tegyek. Úgy félek tőle, mint a kivégzésemtől. Kicseszett iskola, kicseszett élet. Én csak ülni akarok itthon, írogatni és olvasgatni, meg állandóan zenéthallgatni. Persze ebből nem fogok megélni. Ahogy egyetlen olyan szakmából sem, ami engem igazán érdekelne. Congratulations on your choices, Gemma.
Csütörtökön szülinapom lesz, tegnap kaptam egy új bakancsot. Ezek között nincs összefüggés. A legnagyobb kaktuszomat elneveztem Sir Williamnek. Reggelente szeretek Arctic Monkeys-t hallgatni, és képtelen vagyok valaki mással együtt szavalni ugyanazon verset. Este néha összegömbölyödök a takaróm alatt, és arra gondolok, mennyi mindent szúrtam el, és még mennyi mindent szúrhatok el. Állandóan olyasmikért haragszom, amiért nem kéne. Keserű a kedvem. Kedves a keserűm. A biciklim három hete kint ázik az esőben - el kéne már tennem. Annyi minden van, amit el kéne tennem. Van egy méregzöld kabátom, amiben komolynak és felnőttesnek látszom. És esténként egy plüssmacskával alszom. És néha eltűnök, de nyugalom, mert mindig visszajövök.