Amit rólam feltétlenül tudnotok kell, az az, hogy évek óta olyan szintű vágyódást érzek Anglia piciny kis fővárosa után, hogy az más embereket simán megölt volna. De engem nem. I AM THE MAN OF STEEL. Szóval igen. Egy ideig abban reménykedtem, hogy majd a család elvisz, de ebben az évben végleg tudatosult bennem, hogy erre nagyjából... 12% esély van, ami több, mint a semmi, de még így is siralmasan kevés. Most viszont. A suli minden évben felajánlja az A meg az E osztálynak, hogy többé-kevésbbé ingyen és bérmentve elviszik őket Londonba (legalábbis az A-sokat mindenképp), és ha még marad hely mások számára is, akkor nyilván más jelentkezőket is szívesen elvisznek. Na hát igen. Tíz nap, busszal, egy nap Brüsszelben, egy nap Párizsban, öt nap nyelvsuli, tök egyedül egy brit családnál... SOUNDS AMAZING. _{^{More or less.}} Egyedüli szépséghibája a dolognak, hogy nyilván azért nem valami olcsó egy ilyen út, de a pénz itt most nem is gond, azt akkor is kiperkálom (én meg a család), ha közben majd be kell költöznöm a híd alá, de isten látja lelkemet, semmi kedvem tök egyedül menni. Mindenképp akarok magam mellé valakit, aki elkísér, akit ismerek és legalább egy kicsit bírok is, hogy azért hadd osszam már meg valakivel a végelláthatatlan izgatottságomat. És képzeljétek, az egyik legjobb barátnőm úgy döntött, szívesen eljönne velem. (Már négyszer volt Londonban btw.) Csak aztán. A drágaságom elkezdte meggondolni magát, mert hát most tudniillik épp hősszerelmes, de olyannagyonannyira, hogy a sráccal tölti az összes szabadidejét, hétvégén együtt utazgatnak hol Pestre, hol Bécsbe, hol Szlovákiába (DAFUQ?), és a többi. 10 kemény napot nem biztos, hogy kibírnának egymás nélkül, értitek. Szóval most úgy néz ki, vagy egyedül megyek, vagy sehogy. Valószínűleg azért nem lennék teljesen egyedül, összezárva 43 másik tök idegennel (szánalmas, hogy mennyire nem ismerem a felettem járókat), mert az egyik osztálytársam is jelentkezett az útra, de az akkor is teljesen más. Nincs semmi bajom a szóban forgó lánnyal, csak hát nagyjából annyi közöm van hozzá, mint a trigonometriának egy Petőfi vers elemzéséhez. Egy egészen kicsi. És ez kicsit letörte a kedvemet. Én annyira beleéltem magamat, hogy a barátnőmmel fogok elmenni Londonba, és majd együtt fogunk fényképezni minden random sarkon, és én kilelkesedhetem magam neki a nap 24 órájában, hogy az már fáj. Most viszont ha elképzelem az omniózus utazást... semmitmondó beszélgetések egy majdnem idegen lánnyal az oldalamon, visszafogott mosolyok, és vagy ezernyi el nem készült kép, amik azért nem születtek meg, mert én utálom, ha fényképeznek, ő pedig nem fog rávenni a fényképezkedésre (nem úgy, mint a barátnőm), és én 89 évesen, macskáim szeretett körében ücsörögve majd meg fogom bánni, hogy egy büdös képem sincs Londonról meg rólam... de még így is eljuthatnék álmaim városába. Do you see my problem?
Mindenesetre holnap reggel minden eldől, ugyanis eszméletlenül sokan jelentkeztek az útra, és minnél előbb vinni kell az előleget, hogy megmaradjon a helyem, szóval holnap ezt még le kell fightolnom magammal. Majd meglátjuk, mi lesz. Szorítsatok, hátha a Lara mégis eljön velem.