Akkordok

Gemma  2012.08.04. 21:02

Akkordok

 

Am

 

   Senki sem mondta, hogy jó ötlet egy szál gitárral és egy rongyos sporttáskával eljönni Londonba, de aztán, igazából azt sem mondta senki, hogy ez rossz ötlet lenne. Nem mintha Alex adott volna bárkinek a véleményére. Felőle aztán maga a Jóisten - akiben amúgy annyira hitt, mint a fogtündérben - is az arcába vághatta volna, hogy marhára nevetséges dolgot csinál, ami még ráadásul felesleges is, ő akkor is itt állt volna a Tower előtt, gitárral a kezében, és különféle sértő megjegyzésekkel a fejében, amiket egyébként azoknak az embereknek tartogatott, akik fapofával siettek el előtte. Már órák óta szórakoztatta itt a népet, de mintha láthatatlan lenne. Férfiak és nők, gyermekek és vén csontok: egytől-egyig elsétáltak mellette, még csak meg sem bámulták. A figyelem teljes hiánya sértette, és legszívesebben leköpte volna az összes öltönyös férfit, aki fontoskodó arccal, telefonjukat bújva sietett el előtte.

   Ezek a barom britek. Még ahhoz is nagy a pofájuk, hogy egy kicsit kinyissák a fülüket.

 

E dúr

 

   Ő lakott London legrondább és legöregebb paneljában, ebben egészen biztos volt. Az egész épület olyan volt, mintha valaki már egyszer megpróbálta volna lebontani, de csak félig sikerült neki a dolog, mert közben ráébredt, hogy tulajdonképpen rohadtul feleslegesek az erőfeszítései. Ez a ház előbb-utóbb úgyis rálel gyászos végére, és Alexnek - meg a dolgok jelenlegi, szószerinti állása szerint az előbb említett emberünknek is - volt egy olyan érzése, hogy ez inkább előbb fog bekövetkezni. 

   Azért nem bánta. Rondának ronda volt a hely, minden szürke és csonka, igazán olyan, mint egy modern, leamortizált temető, de legalább illett hozzá. A piszkos és törött üvegablaktól kezdve a falból félig kitépett vezetékekig minden magára emlékeztette ebben a mocsokban, és ez sötét elégedettséggel töltötte el. Itt aztán senki sem panaszkodott, ha hajnali egykor nekiállt tépni gitárja húrjait. Persze lehet ez azért volt, mert egyáltalán nem is lakott rajta kívül más a panelban, Alex nem tudta biztosra. Egyszer látott a lépcsőfordulóban, a csótányok és törött sörösüvegek között valami rasztahajú tagot, de a csávó vagy nagyon be volt szívva, vagy halott volt, mert amúgy tökéletesen mozdulatlanul görnyedezett a sarokban. Mindenesetre másnapra eltűnt, és Alex azóta sem látta.

 

Cmaj7

 

   Esténként néha vagy inkább állandó jelleggel különböző pubokban és klubbokban lépett fel. Egyedül. Általában senki sem figyelt rá, pedig az árvaházban mindenki azt mondta, hogy ennél feltünőbb nem is lehetne a karján tekergőző tetoválásokkal és furcsán nyírt, fekete-szőke hajával, ami ugyanolyan ellentmondásos volt, mint szürke és zöld tekintete, de Alex valahol meg tudta érteni. Ahol ő megfordult, ezekben a füstszagú, olcsó kocsmákban, mindenki ilyen volt. Feltűnő. És mindenki tudja, hogy a sok feltűnőség előbb-utóbb felejthetővé gyúrja az embereket. Alex egyszer fültanúja volt egy beszélgetésnek a csapos és egy nagydarab hústorony között, aki vak dühvel, orrszarvúként fújtattva keresett valakit. Vaskos kezeivel erősen gesztikulált, mintha ezzel elérhetné, hogy a csapos maga elé képzelje az agyontetovált, piercinges és fülltágítós haverját. Persze Joe, aki már vagy ezer ilyen felesleges beszélgetést tudhatott a háta mögött, unott pimaszsággal hallgatta végig a malac leírását, majd mikor az végre befejezte a beszédet, sokatmondóan körbemutatott a pubban. Kezében úgy lengette a konyharuhát, mit valami kardot.

   Azóta Alex tisztában volt azzal, hogy hiába vár a csodás felfedezésére. Senkit sem érdekel, ha a városban eggyel több különc van, aki azt hiszi magáról, hogy egy nap világhírű zenész vállik majd belőle. Ha akar valamit az élettől, akkor azt magának kell kierőszakolnia.

 

B dúr

 

   A röhejesen apró színpad lépcsőjén ült, a hangfalakkal szemben, amikre felpakolta a gitárját. Hajnali fél három volt, de a klub csak most kezdett éledezni körülötte. Ő volt a következő. Fél füllel hallotta, amint az előtte fellépő srác lezárja  műsorját egy béna rendőrös poénnal, majd csak úgy mellékesen, sietősen beszélve felkonferálja őt. Elvigyorodott. A vézna humorista lesietett mellette a lépcsőn, kis híján orrabukva saját lábában, aztán kapkodva távozott a hátsó ajtón keresztül. Alex felkapta a gitárját, benyomta az erősítőt, aztán felballagott a színpadra.

   Már ötödjére lépett fel a Black Nite nevű klubban, ami pontosan olyan rossz vicc volt, mint ahogy azt a neve sejtette. Az egész hely nem volt több egy sötét lyuknál valamelyik ház pincéjében, de azért meglepően sok ember fordult meg itt egy éjszaka alatt. Alex sejtette, hogy ezt nem ő, meg a hozzá hasonló fellépők érték el, hanem sokkal inkább a csinos táncosnők, akik igazából pincérekként futottak, de jó pénzért bárkinek adtak egy rövid öltáncot. Ezt a fiú jól tudta: egyszer-kétszer ő is igénybe vette egy Ginger nevű lány szolgáltatásait, aki különösen alacsony és törékeny lány volt a többiekhez képest.

   Alex arrébb rúgott pár kábelt ami az útjába került, és megcélozta a színpad közepét. Nyakában ott lógott a gitárja, amit most úgy tartott, mintha az egy töltött pisztoly lenne hangszer helyett. Tekintetét lustán végigjártatta az előtte összegyűlt szedett-vedett közönségén, aztán egy mocskosul pimasz vigyor kíséretében találomra megpengetett pár húrt. A kapott disszonáns hangzás kellemetlenségét még az is fokozta, hogy a hangok begerjedtek, szörnyű zajt keltve ezzel. A pub megtelt méltatlankodó hőbörgéssel és értetlen szitkozódással, többen autómatikusan Alex felé kapták a fejüket, hogy ökölrázással vagy épp középső ujjuk felmutatásával nyilvánítsanak véleményt, de a fiú továbbra is csak vigyorgott. 

   - Kedves hölgyeim és uraim! - Hangja gúnytól csöpögve zengte be az apró szórakozóhelyet, amire már a csürhe maradéka is felfigyelt. - Alex vagyok, és kibaszott jól gitározom. Csak nem bírom, ha leszarnak. Ha valakit érdekelne, milyen gitáristen vagyok, akkor az megtalál itt holnap ilyenkor. Vagy azután. 

   Búcsúzóul dobott pár csókot a semmibe, aztán megismételte az előbbi húrszaggatást, és lelépett a színpadról.

 

 

E sus4

 

   Három teljes napba telt, mint a mesékben, de végül csak megkereste valaki. A pultnál ült és valami förtelmes italt iszogatott, ami olyan olcsó volt, hogy Alex gyanította, nem más, mint vízzel hígított etanol. Körülötte lüktetett a zene. Egy rövid, kócos hajú szöszke ült le mellé, aki finom vonású arcával és kisfiús vigyorával egyáltalán nem illett a Black Nite vendégeinek sorába, de Alex pont épp leszarta, hogy mit keres itt. A lényeg, hogy itt volt.

   - Alex, jól tudom? - könyökölt fel a pultra a szőke. Sértően kék szeme volt, pont olyan, mint a mesebeli hercegnek. Sőt, jött rá Alex elfintorodva, az egész gyerek olyan, mint rohadt szőke herceg a fehér lovon.

   - Attól függ, ki kérdi - vetette oda, miután lehúzta az ital maradékát is.

   - Hát észlény az nem vagy, már látom... én kérdem.

   - Nagy a szád kisherceg.

   - Nem én vagyok az egyetlen.

   - Ja, csak köztünk az a különbség, hogy nekem nem csak a szám nagy.

  A fiú tökéletesen lemásolta Alex fintorát, de feladta a vitatkozást. Láthatóan fárasztónak találta a másikat.

   - Mindegy. Ricky vagyok, egy bandában énekelek. Az egyik haverom hallott téged játszani... vagy hát nem, de a lényeg, hogy gitárost keresünk. Szólístát. Gondoltam, talán érdekelne a dolog. 

   - Mit játszotok?

   Ricky megvonta a vállát.

   - Rock, punk. Ilyesmi.

   Alex továbbra is unott arccal meredt maga elé, épp az üres pohárral játszott a kezében. Elképzelte, amint Ricky, ez a sápadt kölyök itt mellette, egy füstös színpadon áll, és énekel. Rockot, punkot, vagy ilyesmit. Kiváncsi lett volna, hogy a szöszi tud-e hörögni, ordítani, esetleg legalább kiabálni. Mert nagyon nem úgy nézett ki. 

   - Nem akartok előbb meghallgatni? - kérdezte végre felpillantva Ricky-re, aki eddig valamiféle türelmetlen, erőszakos ritmust dobolt az öreg fapulton. A fiú arcán gyors egymásutánban elégedettség, megkönnyebbülés és döbbenet futott át.

   - A szemed... - kezdte, és Alex teljesen hiába várt egy egész percet, hogy meghallja a mondta másik felét is. 

   - Ja, tudom. Kettő van belőle - morogta bosszúsan. Utálta, amikor ez történt. - Elárulom, hogy neked is, barom.

   - De nem olyan, mint a tiéd - hangzott az egyszerű válasz.

   Alex, valami furcsa okból kifolyólag, legszívesebben lekevert volna egyet Ricky-nek, de másnap azért megjelent a megadott címen.

 

C5

 

   A banda - jelenlegi nevén Recoil - nem volt olyan rossz, mint amire Alex elsőre számított. Péntekenként egy bérelt garázsban próbáltak, ami elég nagy volt ahhoz, hogy egy dobszerkó plusz-minusz négy ember kényelmesen elférjen benne. A gitárhoz szükséges hangfalakat és egyéb finomságokat már csak nehezen sikerült bepasszírozni, de a lényeg, hogy végül sikerült.

   A próba egész simán ment, Alexnek csak annyi volt a dolga, hogy gitározzon valamit így próbaképpen, aztán mehetett. A fiú levágott egy rögtönzött szólót, ami néhol erősen hajazott pár rongyosra játszott szám részleteire, de miután az utolsó húrt is megpengette, már csak az volt a kérdés, hogy pénteken hánykor tud próbára jönni. Vállat vont, leakasztotta nyakából a gitárját, aztán egy hanyag kézmozdulattal jelezte, hogy előbb esetleg meghallgatná őket.

   Kiderült, hogy Ricky igen is tud kiabálni.

   Alex a Recoil szólógitárosa lett.

 

Dmaj7

 

   Az első fellépésük a Black Nite-ban volt, és nem ment valami simán. A klubban aznap este egész sokan verődtek össze, többé-kevésbbé azért, hogy hallják a fiúkat játszani. Jay, a dobosuk, ettől annyira beparázott, hogy miután felhordta a többiekkel a dobszerkót, rövid úton lefordult a színpadról, és már indult is volna kifelé, amikor Alex megállította. A kopott bőrzsekijénél fogva kapta el, szerencsétlen srácot egyenesen a szórakozóhely falának paszírozva. A fogai közt cigarettacsikk parázslott, a nyakában vékony ezüst láncon dögcédula lógott.

   - Haver - sziszegte egészen közel hajolva a másik arcához. - Azt ajánlom, nyugodj le.

   A dobos megnyikkant, de egyébként nem válaszolt. Alex egészen picit megrázta. Egészen erősen.

   - Ha már ezt is elcseszed, akkor jobb, ha visszahúzol anyucihoz. Én híres akarok lenni, nem ilyen elcseszett szánalom, mint te.

   Jay sietősen bólintott, mire Alex szép lassan leengedte a földre. Mindketten visszamentek a színpadhoz, aztán a rövid lelkesítő beszéd után, amit természetesen Ricky vágott le, és amire természetesen senki sem figyelt különösebben - Jay el volt foglalva a reszketéssel, a basszeres, akinek Alex nem bírta megjegyezni a nevét, a csajokat nézte, ő maga meg szokás szerint halálra unta magát -, felsétáltak a lépcsőn. Ricky volt legelől, épp az összegyűlteket üdvözölte, Alex meg nem sokkal mögötte jobbra csavargatta a gitár kulcsait. Kisherceg befejezte a fecsegést, ők meg belevágtak.

 

66 akkord tép a levegőbe

 

   A zene a húsába mart, körülölelte, betakarta, megrezegtette a csontjait, átjárta testét és elméjét. Erőteljes és energikus dal volt, az a fajta, amitől bárki üvöltve pattant volna talpra, hogy pörögjön, ugráljon, tomboljon a tömeggel. A szólója szíveket tépett szét véres cafatokra, amiket aztán dühvel és erőszakkal gyógyított meg. Az ellentmondásos érzelmek ott remegtek minden húr pendülésében, minden hang jajdulásában. Aztán ott volt Ricky és az a fene nagy hangja. Olyan volt, mint ahogy azt az újságok állandóan szajkózták: mintha valaki keserédes mézt csöpögtetett volna a dob vad püfölése, a basszusgitár mély zöngése, és a gitárok sokszínű szólamai közé. Különleges volt, és Alex megértette, miért üvöltik manapság tinédzer lányok ezrei Rick Argent nevét. Persze mindhiába.

   Ez volt az utolsó daluk. Talán a legutolsó, ezt mindannyian tudták. Botrány volt készülőben, hatalmas és ízletes, pontosan olyan, amin a bulvár sokáig csámcsoghat majd. Alex előre látta az ocsmány, rikító szalagcímeket. Talán szét fogják őket szedni. Talán élve összetépik őket, csak hogy száz apró cafatként kivágják őket az ablakon, de talán mégsem. Még sosem volt ilyen bizonytalan a jövőjét illetően, de nem bánta. Semmit nem bánt. A megbánás a világ legfeleslegesebb és legröhejesebb érzése, mondta ő, mondta mindenki, mondta az univerzum, és nem érdekelte, mit hoz a holnap. Mindene megvolt, amit akart, talán még több is. Fekete szárnyakon repült a semmiben, a távoli csillagok fagyos fényével tündökölt, de mindenki tudta, hogy zuhanás lesz a vége. Mert mindig az.

   Alex felszegett fejjel hagyta, hogy az utolsó akkord is elhaljon a tömeg sikolyai között, és azon gondolkodott, mikor tépik majd ki a szárnyait.