Szörny

Gemma  2012.08.22. 15:56

Szörny

 

  - Te bolond! Azt hitted elmenekülhetsz előlem? – hallottam a jól ismert, dühtől elfojtott hangot, s már előre megborzongtam attól, ami következni fog. 

  Megint ott voltam Vele. A már oly sokszor látott, homályos szoba most is ugyanolyan volt, mint eddig bármikor: sehol egy ajtó, vagy ablak, csak a nyirkos kőpadló. És Ő is... Ő is ugyanolyan ideges és feszült volt, mint minden egyes alkalommal, mikor találkozok vele. Hosszú fekete haja fésületlenül meredezett a semmibe, pergamenvékony bőre sápatagon világított a sötétségben, ami olyan érzést keltett, mintha belőle áradna az a kevéske, nyugtalanító fényesség. Beesett arcán egyedül a lehetetlenül vérvörös szemei éreztették, hogy még él, s ezeket is csak a téboly éltette, tudtam jól. Olyan volt, mint egy élőhalott. Rá se bírtam nézni, undorodtam tőle, de valahogy mindig elérte, hogy egyenesen a szemeibe nézzek. 

   Hirtelen éles sikítás verte meg a szoba sötétség által elnyelt falait, és Ő meglepően erősen rántott fel a földről, hol eddig összetörve feküdtem. Hosszú, csontos ujjaival összeszorított állkapcsom kezdte feszegetni, ami pokolian fájt, s most én kellett felsikítsak a rám törő fájdalomtól. 

   - Azt hitted, ha engedelmeskedsz Nekik, akkor minden jobb lesz?! Úgy gondoltad, akkor eltűnök, mintha nem is léteztem volna?! Naivan elhitted Nekik, hogy Én rosszat akarok neked, ugye?! – kiabálta indulatosan, ujjaival még erősebben feszítve állkapcsom. – Felelj te féreg! Ugye így volt?! 

   Tudtam, hogy nincs esélyen ellenszegülni akaratának. Tudtam, hogy itt Ő az úr, és az lesz, amit Ő akar. Legalábbis előbb, vagy utóbb. És tapasztalatból tudtam, hogy jobb előbb, mint utóbb.

   - Engedj... fáj! – hörögtem Neki kétségbeesetten, mire a görcsös feszítés lassan megszűnni tetszett. 

   Gyenge kezeim, melyekkel eddig tartottam magam feladták, így ismét a földre rogytam. Éreztem, hogy könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdenek, és éreztem, hogy az egész testem remeg. Felelni akartam neki, válaszolni, hogy ne bántson újra, de torkom összeszorult, Én pedig csak némán néztem magam elé. 

   Ő azonban nem várt válaszra. Pontosan tudta, hogy úgy van, ahogy mondja. Ő mindig tudja, hogy velem mi van, mindig tudja mi történt velem. Olyan, mintha belelátna a fejembe, olyan... mintha... egyek lennénk. 

    - Szóval így volt! Tehát te ellenem szegültél... – kezdte tőle szokatlanul halkan, úgy, hogy szavai védekezésre késztettek. – Ismét ellenem szegültél! 

   Túlságosan apró pupillái hirtelen hatalmasra tágultak, hangja pedig fokozatosan hisztérikussá vált, s a végén beszéde egyetlen, velőtrázó kiáltássá forrt össze. Közben alakja mereven kiegyenesedett, és a következő pillanatban... pofonvágott. 

  Nem bírtam tovább. Visszatartott könnyeim hirtelen újult erővel potyogni kezdtek, zokogásomtól visszhangzott a félelmetes szoba, mire Ő elégedetten elvigyorodott. Hajamnál fogva felcibált, közben végig szenvedő tekintetemet figyelve. Tudtam, jól esik neki néznie, ahogy szenvedek, s erre a gondolatra még erősebben zokogni kezdtem.

    - Ne.. ne...! Kérlek, ne! – sikítoztam, míg Ő el nem eresztette a hajam, és újból vissza nem lökött a földre, hol úgy terültem el, mint egy magatehetetlen rongybaba. 

    - Szedd össze magad, te engedelmetlen féreg! – parancsolta ridegen.

   Heves zokogásom végül szép lassan alábbhagyott, testem pedig ismét megerősödött. Habár még mindig gyengének, és kiszolgáltatottnak éreztem magam, reményt adott, hogy végre a saját erőmből tudtam felállni. Ő – aki eddig háttal nekem, csendben várta, hogy végre felálljak – lassan felém fordult, hogy megszemléljen. Szinte éreztem átható tekintetét a bőrömön, mely minden egyes pillanatban egyre jobban égetett. Végre nem tört belőlem elő a zokogás, végre nem sikítottam fel. Csak némán tűrtem, hogy szemléljen, engedtem, hogy minden egyes porcikámat alaposan megfigyelje. Nem tudtam miért csinálja. De tudtam, hogy sokszor értelmetlen dolgokat művel, amik még jobban megrémítenek, ahogy most is. Évekig tűnő pillanatok múlva végül abbahagyta a vizslatásom, és minden ok nélkül, hevesen előtört belőle a tébolyult kacagás. 

   Hátráltam. Rettegtem, hogy ismét bántani fog, de ez nem következett be. Helyette csak rám nézett, és szinte már kedves, kioktató hangon így szólt:

   - Látod, semmi sem lett jobb attól, hogy Rájuk hallgattál, és ellenem szegültél! Ugyan olyan boldogtalan senki vagy, mint előtte. Hallgass rám, és minden megjavul! Minden rendbe jön! Csak hallgass rám, és minden elrendeződik, minden jó lesz!

  Hangja hirtelen mézem-mázassá vált, s mintha vonásai is feloldódtak volna. Szemei elvesztették vöröses csillogásuk, helyette átlagos, melegséggel teli zöld tekintet nézett vissza rám. A fésületlen, ritkás hajat felváltotta a dús, gyönyörű ébenfekete haj, mely rendezetten omlott a vállaira. Bőre pillanatok alatt enyhén napbarnított színt öltött, orcái pedig egészséget sugárzóan kipirultak. Immáron teljesen más valaki állt előttem.

   A gyorsan jött változás megrémített, de ugyanakkor megmagyarázhatatlan megkönnyebbüléssel töltött el. 

   Ám mikor lassan leguggolt hozzám, és szerető mosollyal az arcán végigsimított karomon elfogott a kételkedés és a rettegés. Szaggatott mozdulattal elfordultam tőle, hogy ne lássa arcomon a félelmet, hogy ne tudjon rám nézni. Úgy éreztem, nem bírnék belenézni a zöld szempárba, azonban tudtam, hogy Ő úgyis kényszeríteni fog rá. Gondolatomat követte az Ő cselekedete: kezével finoman felemelte a fejem, hogy egyenesen az igéző smaragdzöld szemekbe nézhessek. Szívem, mely hevesen kalapált lassan kezdett megnyugodni. Erre nem számítottam. Nem számítottam rá, hogy Ő óvatosan is tud hozzám érni, nem számítottam rá, hogy... kedves lesz. Meglepettségem olyannyira nagy volt, hogy egy óvatlan pillanatban kicsúszott a számon egy rövidke kérdés, melyet szinte csak elrebegtem:

    - Miért nem bántasz?

   Amint kiejtettem a számon ezt a három szót, mindet meg is bántam. Egy szörnyű pillanatig ismét azt a zilált külsejű, tébolyult nőt láttam magammal szemben, akinek vörös a szeme, bőre pedig halottfehér. Egy szörnyű pillanatig ismét éreztem azt az őrjítően erős szorítást a nyakamon, s egy pillanatig hallani véltem a vérfagyasztó sikolyt is, mely egyre csak erősödött. 

   De mikor Ő megszólalt, minden elmúlt. A szörnyű szorítás abbamaradt, a sikoly pedig elhalt, velem szemben pedig ismét a kedvesen mosolygó nő guggolt. Rémült zihálásom is nyugodt légzéssé szelídült, a jeges rémületemnek híre-hamva se maradt.  

   - Ugyan miért bántanálak, te kis butus? Én soha nem foglak bántani, te pedig engedelmes leszel. Igaz, kedves? – hangja nyugodt és derűs volt, olyan, amilyenre régóta hiába vártam. – Segíteni szeretnék...!

   A szavak hallatán egész lényem ellazult, elöntött valami kellemes melegség, amihez semmi sem fogható, ami olyan, mint a tömény boldogság. Helyeselni szerettem volna, szerettem volna megmondani neki, hogy én is segítek majd neki, ha tudok, de valami visszatartott. Nem tudtam mi az, de emiatt hirtelen minden kellemes érzés távozott belsőmből, és én ismét lidérces álomképek között hánykódtam. Szemeim bizalmatlanul csillogtak, ahogy a meleg tekintetű, negédes mosolyú nőre tekintettem. A zöld szemek mélyén nyugtalanság tükröződött... 

   - Segíteni fogok, csak hallgass rám! Kövess engem, és olyan leszel, mint én! Kövess, és minden vágyad teljesül! – suttogta igézően, de mégis, hangjából kihallatszott a sürgetés. – Hallgass rám! Én vagyok a jövőd!

   Hirtelen felállt mellőlem. Zavartan hátrált néhány lépést, így elvesztette a szemkontaktust, s ahogy távolodott egyre jobban eluralkodott rajtam az iránta érzett bizalmatlanság. 

   - Nem hiszek... neked. – hangom fakó és halk volt, de Őt mégis áramütésként érte válaszom. Fejét hevesen rázta, kezeit védekezőn maga elé emelte, közben mindvégig hátrált. Végül esetlenül elbotlott és remegve kezeibe temette arcát. Éreztem, most Ő volt a védtelen és kiszolgáltatott...

   Ám nem sokáig. Tudhattam volna, hogy Ő nem ilyen, Ő nem olyan gyenge, mint én. Amilyen hirtelen elbizonytalanodott, olyan hirtelen állt fel és olyan hirtelen indult meg felém. Bőre ismét sápadt fehérré, arca pedig beesetté vált. Fekete haja pedig ismét szörnyű állapotban volt. De a smaragdzöld szemek nem tűntek el, nem váltak kámforrá. Nem. A zöld szempár vadul villogva az enyém után kutatott, s mikor megtalálta tekintetünk egybeforrt. Mikor rám tekintett ismét nehezen kapkodtam a levegőt, és mellkasomat ismét jeges rémület feszegette. Ezt látva keskeny szája önelégült vigyorra húzódott, amiben nyoma sem volt az előbbi kedvességnek. Csontos kezét mereven felém nyújtotta, Én azonban nem ragadtam meg azt. Erőtlenül ajkamba haraptam, majd lassan megráztam a fejem. 

    - Gyerünk! Mi lesz már?! Egyedül én segíthetek neked! – rikácsolta hisztérikusan, de nem rántott fel a földről. – Segítségre van szükséged, ismerd be! Én vagyok a segítség!

   Szavai súlyként nehezedtek rám, melynek hatására remegve felé nyújtottam a karom. Tudtam, hogy ez az egész egy csapda, egy hatalmas átverés, de mégis megtettem. Féltem tőle, el akartam menekülni, és ezt csak egyféle képen érhettem el... 

   Lassan, nagyon lassan megfogtam kinyújtott karját, tudva, hogy vesztembe rohanok. A szoba körülöttem rohamosan halványodott. Ő is egyre csak fakult, de még mielőtt eltűnt volna, szája hatalmas, groteszk vigyorba szaladt, majd kárörvendően utánam szólt:

    - Ó, és ne feledd: Mi egyek vagyunk! 

 

   A lány ismét felsikoltott. Félelmetesen, kétségbeesetten és tébolyultan egyszerre. Ide-oda vetette magát a kemény ágyon, mintha csak szabadulni akarna, de a vasbilincsek nem engedtek. Fakózöld szemei őrült sebességgel cikáztak végig a silány, hangszigetelt szoba minden egyes apró részletén, menekülőút után kutatva, melyet csak nem találtak. Szabadulni akart. Elege volt már a kétségbeesett és reménytelen harcból, keserűségekkel és szenvedéssel teli szörnyű évekből. Végre szabad akart lenni, szabad, mint a madár! Körülötte azonban senki nem figyelt arra, mint akart ő... E helyett, mint mindig, mikor a nyugtató elvesztette hatását, most is egy nővér lépett oda hozzá, és beadott egy újabb adagot.. A fekete hajú lány végül lecsendesedett, de mielőtt szemeit lehunyta volna ennyit motyogott:

   - Nem... mi nem vagyunk egyek! Ne hallgassanak rá! Mi nem vagyunk egyek!