Az angyalok sosem halnak meg

Gemma  2012.11.25. 21:09

   Abadiel az utolsó perceiben vörös eget látott fehéren ízzó felhőkkel és feketébe boruló nappal, semmi mást. Gyermeki csodálkozással figyelte a piros ezernyi árnyalatát, amint azok kellemesen ringatózó táncot lejtenek körülöltte, és belülről lusta vágy mardosta valami iránt, amire egy élettel ezelőtt olyan nagyon szüksége volt, de már rég elfelejtette, mi is volt az pontosan. Az ég közeledett felé. Lassan hömpölyögve terpeszkedett fölötte, vigyázva körbeölelte és betakarta. Békés volt így.

 

   Fehérségben ébredt, bár nem emlékezett rá, mikor hunyta le a szemét. Nem volt körülötte semmi, és talán ő sem volt semmi, csak puszta csodálkozó sóhaj két világ között. Nem ilyesmire számított. Ebben a verzióban egy csöpp fantázia, egy csöpp gyönyörűség sem volt. A Fehérség nevetséges kivitelezés volt, és Abadiel szeretett volna hangosan nevetni, de nem volt benne biztos, hogy van-e szája, úgyhogy várt és figyelte maga körül a semmit, közben pedig azon gondolkodott, hogy vajon szemei vannak-e.

   Úgy döntött, ezúttal nincsenek. Nem illenének a képbe.

  Perceket várt csupán, vagy talán évezredeket, mindegy is volt, elvégre az idő, mint olyan, itt nem létezett és nem is számított, hisz hogy számíthatna olyasmi, ami nincs is? Mint ő. Ő sem számított sohasem, és nem is létezett. 

   Már, javította ki magát. Már nem létezek.

   Inkább már  megint.

   A Hang betöltötte a Fehérséget, átváltoztatta és egy pillanatra kiszínezte azt, de végül csak üresen hagyta, változatlanul és fehéren. Abadiel rájött, hogy  a Hang egyenlő a Fehérséggel, a Fehérség pedig a Hanggal - a dolog még így is unalmas volt, mondhatni, de legalább biztosan kiderült, hogy nincs szája. Se neki, se a Hangnak.

  Tán sajnálod? zengte a Hang lágyan. Szeretnél-e magadnak ajkakat?

  Abadiel egy keserves sóhajjal felelt volna, ha lett volna szája, de mivel nem volt, csak finoman belecsimpaszkodott a Hangba, hogy válaszolhasson.

   Ugyan minek? Az ő hangja sokkal mélyebb volt, mint a Fehérségé, és hasonlított egy másik élet keserédes visszhangjára. Itt ígyis-úgyis egy nyelvet beszélünk.

   Igaz. De ez nem jelenti azt, hogy nem beszélhetjük úgy, ahogy szeretnéd.

  Szavaira a Fehérség megmozdult körülötte. Többé már nem tűnt úgy, mintha ez a szikrázó üresség maga lenne a mindenség, inkább olyan volt, mintha sűrű és nehéz köd ereszkedett volna a világra, csak nem tudni, honnan. Talán egyenesen a csillagokból szakadt rájuk.

  Abadiel visszakapta a testét.

   - Hát nem furcsa? - szólalt meg mellette egy szelíd női hang. Abadiel meglepetten fordította oldalra a fejét. Egy fiatal, sötét hajú nő állt mellette, csupán pár lépésnyire tőle. Finoman mosolygott, és égkék tekintetével őt figyelte. - Hát nem furcsa, hogy milyen törékeny lények ezek az emberek? Óvni kell őket a széltől is, és lám, mégis ők Isten legtökéletesebb teremtményei. A legcsodálatosabbak és legszebbek.

   Abadiel egyetértően hümmögött. Óvatos áhítattal maga elé emelte a kezeit, és egyenként begörbítette mind a tíz ujját. Figyelte a csontok mozgását a puha, hamvas bőrréteg alatt, ahogy lassan átfordította a kézfejét. Egy pillanatra hátrafeszítette a csuklóját, pusztán azért, hogy jobban láthassa az erek mélykék hálóját, ami egész testét átszőtte. Félelmetesen gyönyörűnek találta a bonyolult mintákat, amiket az felrajzolt a bőre alá.

   - Tökéletesek - súgta elragadtatva. - Csupa csont és hús, semmi más, mégis annyival, de annyival többek, mint bármely más teremtmény!

   A fiatal nő mosolyogva bólintott.

   - Te tudhatod ezt a legjobban.

   Abadiel vonásai megkeményedtek. Leengedte maga mellé a kezeit, és ökölbe szorította őket. Kelletlenül bólintott egyet, de nem nézett semerre, csak előre. Igen, ő már csak tudja. Mindig tudta, és mindig tudni is fogja.

   - Mi történt odalent? 

   Az égkék szemek derűs csodálkozást sugároztak Abadielre, ahogy az ránézett a mellett álló nőre. - Hát nem emlékszel?

   Abadiel összepréselte az ajkait. - Sosem emlékszem, tudod jól. Itt sosem. Csak a fájdalom marad meg.

   A fiatal nő megértően bólintott. Jóságosan mosolyogva Abadielhez lépett, és finoman tenyerébe fogta az ő tenyerét. Abadiel csak most vette észre, mennyi minden kavarog azokban az égkék tekintetekben. Ha közelebb hajolna, talán még a saját jövőjét is láthatná bennük...

   - Szeretnéd? Szeretnéd látni? 

   Abadiel egy pillanatra elgondolkodott. 

  Aztán megrázta a fejét.

  - Nem, én... - elcsuklott a hangja. Nem nézett az előtte álló nőre, mert nem érezte volna helyénvalónak, most valahogy nem. Gyengéd szorítást érzett a kezén. Hirtelen feltámadt benne a vágy a tudás után, az után, hogy tudja, hogy megint tudja...- a múltamat szeretném látni.

   - Azt, ami odalent történt veled?

   Abadiel nem nézett fel.

   - Kérlek... - lehelte válaszul. - Tudni akarom, most miért fáj ennyire.

   Az ébenfekete hajú nő rámosolygott. Elengedte az egyik kezét, a balját, hogy apró tenyereivel teljesen átfoghassa a másikat. Puha érintése nyomán melegség ömlött szét Abadielben, ami emlékeztette az otthon és a biztonság ígéretére, de valami hiányzott. Nem érezte magát otthon. 

   - Tudod, végül mindig ezt kéred - jegyezte meg kedvesen, égkék tekintetével belesimulva Abadiel tekintetébe. - A múltadat. A jövőd helyett. Hát nem furcsa?

   Abadiel most először kockáztatott meg egy óvatos mosolyt.

   - Nem - válaszolta puhán. - Csupán emberi.

   - Ó! - A fiatal nő szemei meglepetten elkerekedtek egy pillanatra. Úgy tűnt, nem igazán tudja hova tenni Abadielt a meleg, szerető mosolyával az arcán és a vágyakozás fényével a szemeiben, ám a meglepettség hamar eltűnt szép arcáról. Az ajkai sokatmondóan megrándultak. - És éppen ezért furcsa.

   Abadiel válaszolni szeretett volna, mondani akart valamit, akármit, bármit, de hirtelen megcsavarodott körülötte a fehér mindenség, és mire észbe kapott, a tér megtelt színekkel. 

  Sóhajtott egy mélyet. Mostmár mindenre emlékezett.

 

   Évek óta először volt újra olyan hideg, hogy Tobiasnak kesztyűt és sálat kellett húznia. Különleges alkalom volt ez - ő általában sosem fázott annyira, hogy sálakhoz és egyéb kötött finomságokhoz kelljen folyamodnia, de azért a többi ember iránti együttérzésből fakadóan néha ő is bebugyolálta magát a meleg ruhadarabokba. Most viszont vacogva tette meg azt a pár száz métert, ami a lakása és a kedvenc kávézója között húzódott. A legszívesebben egészen belesüllyedt volna az arcát takaró vörös kockás sálba, vagy eltűnt volna a Föld felszínéről, de sajnos egyiket sem tudta megtenni, pedig jelenleg még a Pokolban is szívesebben lett volna, mint itt. Ott legalább jó meleg volt.

   A Red‘s ezúttal tömve volt. Tobias nem csodálkozott különösebben a dolgon - ő maga is imádta itt tölteni fölös óráit. A hangulatos kávézó egyben könyvesboltként is szolgált, különlegessé és egyedivé téve ezzel a tágas üzlethelységet.

   A kedvenc asztalához ült, ahhoz, amely az egyik sarokba volt tolva, és csak két szék volt körülötte. A sötét asztallap szolidan csillogott a ráeső fényben, ahogy Tobias tenyere csupa megszokásból végigsimított rajta. Minden további nélkül lehámozta magáról a szürke szövetkabátot, gondosan a legközelebbi fogasra akasztotta, a sálat viszont a nyakában hagyta. Még a kellemesen meleg kávézóban is fázott egy kissé. 

   - Üdv a Red’s kávézóban, mit szeretne? 

   Tobias felpillantott az asztal előtt ácsorgó pincérre. Egy vele egyidős fiú volt az, sajátosan unott fintorral az arcán és halványfeketére kopott tetoválással a nyakhajlatában. Rövid sötétfekete haja gondosan kócolt volt, látszott rajta a zselé jótékony hatása, és az, hogy a fiú jelentős mennyiségű időt töltött reggel a tükör előtt állva. Sötétvörös, kopottas hatású farmert és egy egyszerű fekete pólót viselt, barna fűzős bakanccsal megtoldva. Sötétszürke szemei türelmetlenül függtek Tobiason. 

   - Egy fahéjas cappuccinót szeretnék. - Tobias udvariasan rámosolygott a pincérfiúra. Ő cserébe ugyanilyen udvariasan visszafintorgott rá.

   - Még valamit? - A hangja tömény türelmetlenség volt, és Tobias nem tudta nem észrevenni, hogy az egész lénye tiltakozik az ittlét ellen.

  - Nem, köszönöm. 

  A pincér szó nélkül sarkon fordult, és szinte futólépésben tette meg a visszavezető utat a pulthoz.

   Tobias kíváncsi lett volna a nevére.

 

   Az elkövetkező hetekben Tobias még négyszer futott össze a kócos fekete hajú pincérfiúval, aki napról napra egyre unottabbnak és unottabbnak tűnt, ami persze lehet, hogy amiatt volt, hogy Tobias minden egyes alkalommal fahéjas cappucinót kért. Most is épp erre készült - óvatosan letette az asztalra a könyvet, amit az előbb vett attól a kedvesen mosolygó lánytól a pult mögött, akit Stacy-nek hívtak, és aki legalább három különböző méretű kutyával (plusz a barátjával) lakik együtt egy apró lakásban, és visszafogott mosollyal az arcán felnézett a pincér sötétszürke szemeibe.

   Az sóhajtott egyet.

   - Hadd találjam ki, fahéjas capuccino? - morogta az orra alá, és Tobias biztos volt benne, hogy ezt nem egészen neki lett címezve, de persze ő meghallotta. Ő mindig mindent meghall. 

   - Jól kiismertél! - mosolyodott el. Úgy döntött, tegezni fogja a fiút, elvégre egyidősök lehetnek. 

  A válasz egy unott szemforgatás volt, és semmi több. A  pincérfiú elfordult tőle, és már indult is, hogy valaki más rendelését is felvegye, ám Tobias utánanyúlt, és nem túl erősen, de azért határozottan megszorította a fiú karját.

   - Tobias. Tobias Markson a nevem.

   A sötéthajú fiú épp hogy csak visszafordította a fejét Tobias felé. Egyik szemöldöke a magasba szökött, ahogy visszanézett, felélénkítve unott grimaszba torzuló vonásait a meglepettség merész vonalaival. Egy hosszú pillanatig csak bámult Tobiasra, talán most először nézte meg magának igazán az egyetemista fiút a mélyszőke hajával, enyhén szeplős arcával és csokoládébarna szemeivel. Egyikük sem szólt egy szót sem, de Tobias mosolya kiszélesedett.

   Aztán a pincérfiú horkantott egyet, és visszafordult.

   - Senki sem kérdezte. 

 

   Tobias mosolyogva figyelte, ahogy vendége körbetekint a nevetségesen apró lakásban, amire jómaga meg nevetségesen büszke volt. Az egész nem volt több négy szobánál, és maga a háló akkora volt, hogy ha Tobias végignyúlt az ágyon, akkor gyakorlatilag ki is töltötte az összes, még szabadon lévő helyet a szobában. Ehhez hasonlóan a (jobb híján) nappalinak nevezett helység is zsúfolt és kicsi volt, de ez nagyban annak a hatalmas fekete versenyzongorának volt köszönhető, ami a mini fűtőtest és a könyvespolc közé volt bepaszírozva. A cserepes növények nem is fértek máshova, csak a zongora tetejére.

   - Nem gondolkodtál még azon, hogy ezt a zongorát egyszerűen kidobd az ablakon? - fordult felé Daniel, értetlenül rázva a fejét. 

   Daniel. Daniel volt a neve.

   - Nem lehet - rázta meg a fejét Tobias, miközben a versenyzongora mellé lépett. Tenyerével szeretteljesen végigsimított a csontfehér billentyűk során, de csak finoman, hogy egyetlen hang se szólaljon meg. 

   Daniel felhorkantott.

   - Már hogy ne lehetne! Jó, kicsit tényleg nagy ahhoz a miniatűr ablakhoz, de az egész csupán akarat kérdése...

   Tobias elmosolyodott. Felnézett Danielre, aki közben egészen odasétált mellé, és most hol a zongorát, hol a szeplős fiú arcát nézte zsebrevágott kezekkel. Február közepe felé járt az idő, és odakint még mindig irdatlan hideg volt, de Daniel rövidujjú, V kivágású pólót viselt a bőrdzsekije alatt. Meg fekete lencsés aviátor napszemüveget, de azt legalább Tobias leimádkozta róla, mikor feljöttek a lakására.

   - Ha figyeltél volna rám, akkor tudnád, hogy zenei egyetemre járok - jegyezte meg Tobias a zongorára bökve. - Zenei egyetemre.

   Daniel vállatvont, mintha nem igazán érdekelné a dolog, de az arcára kúszó szégyen halvány pírját nem tudta elrejteni. - Szóval zongorázol. Nagy ügy.

   Tobias bólintott. 

   - Igen. Igen, az.

   Aztán az álmaira gondolt.

 

   Késő március volt, egyike az olyan szép tavaszi estéknek, amikor Tobias rá tudta venni az alapjáraton egyáltalán nem sétapárti Danielt arra, hogy tegyenek egy kört a közeli parkban. Persze a lelkesedését már nem tudta ráerőltetni, úgyhogy végül be kellett érje egy morcos sétapartnerrel, aki minden adandó alkalommal megpróbált visszafordulni a lakása felé.

   - Igazán mesélhetnél a családodról! - kérte Tobias az egyik rügyező magnólia bokor mellett, aminél egy pillanatra megálltak. Válaszul egy vállrándítást kapott.

   - Nincs mit. Nem vagyunk jóban.

  Tobias sóhajtott egyet. Igen, ezzel már ő is tisztában volt.

   - Akkor mesélj arról, hogy miért - csavarta meg kérését ravaszul a másikra mosolyogva. Daniel üres tekintettel bámult rá.

   - Nem ilyen fiút akartak maguknak. Ennyi az egész.

   Tobias gondterhelten pillantott a sötét hajú fiúra. Kereste a már jól ismert szürke tekintetet, de Daniel elfordult tőle, így nem tudta kiolvasni a fiú érzéseit a szemeiből. Egy pillanatra vékony vonallá szorította a száját.

   - Sajnálom - suttogta, és lábujjhegyre állt, hogy csókot leheljen Daniel ajkaira. - Szeretnéd... szeretnéd, ha visszafordulnánk?

  Daniel finoman megrázta a fejét. Innen már nem volt visszaút. Egyikük sem tudta, hogy jutottak el idáig.

 

   Kopogtattak.

   Hajnali fél három volt, és Tobias épp az igazak álmát aludta egy szál pizsamanadrágban, mert borzasztóan melege volt, így az éjszaka folyamán levetette magáról a felsőrészt. Fogalma sem, volt ki lehet az ilyenkor, de azért belebújt a papucsába, és álomittasan kislattyogott az előszobába.

   Az orra alatt motyogva a mértéket nem ismerő részegekről és a kiszámíthatatlan macskásnőről a 2/A-ból, kitárta az ajtót. 

   - Igen? - kérdezte aztán, túl laposakat pislogva ahhoz, hogy azonnal felismerje éjszakai látogatóját.

   - Felmondtam az albérletem. 

   Daniel volt az. Az egyik kezében egy hatalmas sporttáskával, a másikban pedig egy piros pórázzal, aminek a vége egy nyugodtan ücsörgő fekete-fehér foltos kölyökkutya nyakörvéhez volt kötve. Tobias zavarodottan összeráncolta a szemöldökét.

   - Miért? - kérdezte egy csöppet öntudatosabban, mint az előbb. Aztán a kutyára bámult. - Ő ki?

   - Az utcán találtam. Szarul nézett ki, szóval... - megvonta a vállát, mintha nem érdekelné a kutya sorsa. - Az öreg nyanya, akitől a lakást béreltem, nem engedélyez háziállatokat.

   Tobias halványan elmosolyodott.

   - Gyertek be! - Azzal szélesebbre tárta a bejárati ajtót, és félrelépett az útból.

   

   Tobias minden kedden este fél kilenckor ért haza az egyetemről, és ezt Daniel jól tudta. Az elmúlt egy hónapban akaratlanul is az eszébe véste Tobias egész heti órarendjét, az összes előadással és próbával együtt, és néha még nála is jobban tudta, hogy mikor hol kell lennie. Daniel sosem gondolta volna, de úgy tűnt, a látszat ellenére Tobias egy kissé szétszórt. Nem vészesen, csak néhány eltűnedező ruhadarab vagy konyhaeszköz árulkodott erről, amelyeket aztán Daniel napokkal később a lakás legmegdöbbentőbb szegleteiben talált meg. Múltkor például a pizzavágót találta meg a szennyeskosárban, mikor az egyik ingét kereste, amit véletlenül kevert a kimosandó ruhák közé. Majdnem megvágta vele a kezét.

   Most jelenleg épp az eltűnt napszemüvegét kereste, amelyet Tobias kért kölcsön még három nappal ezelőtt, de sehol sem találta. Piano (a kölyökkutya, akiről mint kiderült, valószínűeg egy dalmata és egy agár bizarr keveréke, és akit végül Tobias nevezett el) segítőkészen loholt a nyomában, de mivel neki meg fogalma sem volt, mit keresnek, ő sem járt nagyob sikerrel.

   Bő fél óra után Daniel feladta a keresést, és inkább lerogyott a szövetkanapéra, és bekapcsolta a tévét. Piano felugrott az ölébe, ami elvileg nem lett volna szabad neki, de ezért se Daniel, se Tobias nem szólt még rá soha, és már két perc után úgy horkolt, hogy Daniel feladta a sorozata legújabb részének élvezését, és inkább kikapcsolta a tévét. Felpillantott az órára.

   20:28. Tobias hamarosan itthon lesz.

   A gondolat elégedettséggel töltötte el.

 

   Már legalább egy hete ömlött az eső, amikor Tobias végül végleg felhagyott a reménnyel, hogy lemehetnének sétálni a parkba. Piano mélyen osztozott efeletti csalódottságában, de Daniel - mint az várható volt - tökéletesen elégedett volt a kialakult helyzettel. Ő sokkal szívesebben henyélt a kanapén, titkon élvezve Tobias kellmes zongorajátékát. A világért se ismerte volna be, de a gyönyörű dallam ellazította és megnyugtatta. Tobias gyakorlott kezei a billentyűkön számára az otthont jelentették.

   Piano a zongora lábainál hevert, és bár ő továbbra is játszotta a sértődöttet, amiért senki nem vitte ki sétálni már vagy három napja, valószínűleg ő is élvezte Tobias játékát. Nevéhez hűen különleges érdeklődést mutatott a hatalmas hangszer iránt, egyszer például felugrott a zongoraszékre, és csak Tobias elszörnyedt kiáltása állította meg abban, hogy át ne ugorjon a klaviatúrára is. (Az eset után aztán szerencsétlen kutya tíz percen keresztül hallgathatta Tobias türelmes kioktatását arról, mit szabad és mit nem egy kutyának a zongorával.)

   Daniel egy ideig a kanapéről hallgatta a puha dallamok keserédes egymásbafonódását, de aztán szokásához híven felállt, és diszkréten beállt Tobias háta mögé. Szerette nézni, amint a szőke teljesen átadja magát a zenének, olyankor mindig tökéletesen felszabadultnak és boldognak tűnt, és ilyenkor őt figyelni Danielt is örömmel töltötte el - ez megint egy olyan dolog volt, amit a fiú a világért sem ismert volna be.

   Tobias általában nem figyelt fel az őt vizslató óvatos tekintetre, de most valamiért megérezte, hogy Daniel a háta mögött áll, és egy pillanatra elvigyorodott.

   - Segíthetek valamiben, Danny? - kérdezte vidáman, le sem véve a szemét a billentyűk soráról.

   - Nem, én... öö, nos... khm. Mit játszol?

   Tobias elismerő hümmöggéssel adózott Daniel ügyes mentésének. Közben persze fülig ért a szája.

   - Az Exogenesis szimfóniát.

   Danielnek fogalma sem volt, azt eszik-e vagy isszák.

   - Az Bach, vagy mi?

   - Igazából Muse - nevette el magát hátravetett fejjel Tobias, egy percre sem hagyva abba a zongorázást. Danielt valamiért lenyűgözte, hogy így is milyen könnyedén suhannak az ujjai a billentyűk felett. - De ha engem kérdezel, sokkal érdekesebb darab, mint néhány ősrégi társa.

   - Aha. Hát mindenesetre szép.

  - Igen, szerintem is.

   Daniel ott maradt a háta mögött, míg Tobias végig nem játszotta a darabot.

 

   Tobias gyakran álmodott a Kitaszításról. Nem csak a saját kitaszításáról, hanem arról az alkalomról, amikor testvérei ezerszámmal hullottak alá a Mennyből, és ő vérző szívvel nézte végig, ahogy angyalok tépik csomókban saját szárnyaikat, mert ez volt a bűntetésük, amiért Lucifert, a Fényhozót választották. Ő is ott volt közöttük, de ő sokkal inkább az emberek miatt, úgyhogy irónikusnak is tartotta, hogy Luciferrel és követőivel egyidőben bukott le. Lucifer túlságosan szerette Atyját. Ő pedig túlságosan szerette az embereket.

   Az álmaiban kísértették az emlékei és a tudás, aminek a birtokában volt. Néha zokogva ébredt, meztelen hátát mardosva és azt kívánva, bárcsak elfelejthetne mindent, bárcsak elfelejthetné, hogy ki ő. De persze ez a büntetés része volt - újból és újból a Földre született, vérző és sikítozó angyalok emlékének a terhével a vállán, és a kör megszakíthatatlan volt. Mindig ugyanaz ismétlődött, és bár Tobias egyetlen előző életére sem emlékezett soha, tisztában volt vele, hogy ugyanazokban a hibákba esik bele, csak mindig máshol és máshogy. De nem bánta.

   Csak Danielre kellett nézzen, és tudta, hogy nem bánja.

   Sohasem bánta.

 

  Akkor mondta el neki, amikor azt hitte, az Úr elveszi tőle. Egy kórházi ágyon térdepelve, kétségbeesetten és keservesen, a megsárgult lepedőt markolászva mondta el Danielnek, aki alig volt magánál a vérveszteségtől.

   Baleset volt. A sofőr nem látta közeledni őt a motorral.

   Tobias fejében ott csengett testvérei kínkeserves sikolyai, ahogy berontott Danielhez a sűrgőségire, és mind csak hangosabb lett.

   Ez bűntetésed, ez az, ez mind. Ez a bűnöd ára. Bűnhődj! Bűnhődj! Ordította egy hang a fejében, és Tobias már nem tudta megmondani, hogy a testvéreit hallja, vagy valaki mást. A világban hirtelen minden összeolvadt és zavarossá vált.

   Halványan emlékezett rá, hogy behúzott egyet az orvosnak, amelyik az útjába állt, mikor megpróbált bejutni Danielhez, de akkor és ott nem foglalkozott ilyesmivel, semmivel sem foglalkozott már. Danielre figyelt csak, mert egyedül csak ő számított, és magában szüntelenűl Istenhez fohászkodott, habár tudta, hogy Isten többé nem hallgatja meg az imáit.

   - Daniel, Daniel... nézz rám! - Remegő ajkakkal, remegő kezekkel simított végig a fiú gyűrött homlokán. - Dan... Danny...

   Vett egy mély levegőt, aztán visszatartotta a lélegzetét és imádkozott, imádkozott a mindenséghez, szüntelenűl könyörgött.

   - Angyal voltam - motyogta kétségbeesetten, és ő sem igazán tudta, miért pont itt, pont most -, angyal voltam... és érted buktam el. Kérlek Daniel, kérlek... elbuktam... kérlek, bocsáss meg nekem, bocsáss meg, kérlek...

   Két biztonsági és az az orvos szedte le Danielről, akit az előbb orrba vágott. Mr. Sherwoodnak véres volt a köpenye.

 

  Daniel csak hetekkel később említette, hogy hallotta, amit Tobias mondott. Aztán meg azt mondta, hogy mindig is sejtette.

 

   Hónapok teltek el, és egyikőjük sem említette a történteket. Egyikük sem mondta ki, de a szavak ott csüngtek közöttük a levegőben, akkor is, amikor Tobias reggelit készített Danielnek, aki emiatt elkésett a munkahelyéről, és akkor is, amikor Daniel halk szavakat suttogott Tobias fülébe, hogy elűzze a rémálom utolsó foszlányait is. Daniel újabban mindig megébredt Tobias zihálására, de sosem kérdezte, miről álmodott.

   Volt egy olyan sejtése, hogy tudja.

   Aztán egyszer, egy egyszerű csütörtöki délutánon, Daniel váratlan dolgott kérdezett. Valami filmet néztek a tévében, és popcornt ettek hozzá, amikor Daniel felpillantott Tobiasra, és minden további nélkül megkérdezte:

   - Mi a neved? Az igazi neved.

   A hangjában nem volt vád vagy keserűség, csupán óvatos kiváncsiság. Tobias elkomorodott.

   - Nincs igazi nevem - válaszolta a félig üres popcornos tálba meredve. Daniel felvonta a szemöldökét. - Már nincs. Megfosztottak tőle, amikor elbuktam.

   Tobias egy pillanatra becsukta a szemét, és sóhajtott egy mélyet. Nem érezte magát felkészülve erre a beszélgetésre. Persze Daniel nem hagyta annyiban.

   - Sajnálom - motyogta maga elé. Tényleg sajnálta. - Megkérdezhetem, hogy... hogy mi volt a neved?

   Tobias elkínzott mosollyal az arcán bólintott egy aprót. - Hát persze. A nevem Abadiel volt. Azt jelentette, hogy Isten szolgája.

   Daniel nem kérdezett többet.

 

   Hat évvel később kiderült, hogy Tobias rákos. Az orvos szomorúan rázta a fejét és összeráncolta a homlokát, amikor közölte vele, hogy  meg fog halni.

 

   A szobában a halál átható szaga terjengett. Megrekedt az apró helységben, és Daniel bármennyit is szellőztetett, az nem tűnt el teljesen. Már beleitta magát a bútorokba és a falakba, mondogatta Tobias mindig, de Daniel sosem értett vele egyet, és minduntalan nyitogatta az ablakokat, hogy a friss levegő kimossa a halált a lakásból.

   És a gondolatai közül.

   (Az onkológus szerint már csak napok vannak hátra.)

  Tobias az ágyukban feküdt, néhány cső és halkan pittyegő kórházi gép társaságában, amiket szinte képtelenség volt bezsúfolni az apró hálószobába, de Daniel ragaszkodott hozzájuk, ahogy Tobias meg ragaszkodott ahhoz, hogy otthon szeretne meghalni.

   Ő olyan egyszerűen beszélt a halálról. Daniel sokszor képtelen volt felfogni, mi teszi számára ezt ilyen könnyűvé, ilyen... jelentéktelenné, mikor ő legszívesebben ordítana a keserű dühtől és a végtelen tehetetlenségtől. Vele együtt haldoklott, de számára úgy tűnt, egyedül ő érzi ennek a súlyát.

   Tobias felköhögött az ágyban, aztán meg a nevét suttogta, Daniel, Daniel, ő pedig újból kinyitotta az ablakokat.

 

   Tobias csukott szemmel élvezte a beáramló koratavaszi szellőt, és azt képzelte, hogy egy fecske, aki a fájdalmasan kék égbolt legtetejéről néz le a Földre. Néha szeretett volna repülni. Sosem tudta eldönteni, hogy angyalként tudott-e repülni, úgy igazán repülni, mint egy madár, de szárnyak után mindig vágyott. 

   - Tobias? 

   - Itt vagyok még - sóhajtotta válaszul, és érezte, hogy megint mosolyog. Daniel szerint túl sokat mosolygott az elmúlt napokban. De ő nem bánta. 

   A válasz egy nehéz sóhaj volt. Tobias nem nyitotta ki a szemét, mert szeretett volna még egy pillanatig fecskeként repülni a semmiben, de aztán Daniel óvatosan megszorította a kezét, és mondott valamit, amire egyikőjük sem számított igazán.

   - Azt hittem, az angyalok sosem nem halnak meg.

   Tobias kinyitotta a szemét. Daniel az ágya mellé húzott széken ült, és mindkét kezével az ő gyenge balját szorongatta. A szemében könnyek csillogtak, és Tobias tudta, hogy zavarban van, mert igyekezett bármerre nézni, csak az ő szemébe nem. Halványan elmosolyodott. Már megint.

   - Ők nem is - suttogta válaszul. A hangja erőtlen volt, és aggasztóan halk. - De én igen. Én már rég nem vagyok angyal.

   Daniel idegesen megnyalta az ajkait. Ez egyike volt azon szokásainak, amiket Tobias kívülről ismert és szeretett.

   - Nekem mindig is az voltál.

   - Akkor halhatatlan vagyok - válaszolta mosolyogva.

 

   Tobias még aznap meghalt.

 

   Abadiel visszazuhant a Fehérségbe, ami viharosan kavargott körülötte, ugyanolyan nyughatatlanul, mint ahogy a szíve vert a mellkasában. Mindenre emlékezett. Danielre, a kopottas zongorájára, Pianóra, az életére... mindenre. Mostmár tudta, miért fáj.

   - Köszönöm - suttogta halkan a fiatal nőnek. - Köszönöm szépen.

   - Nincs mit.

   Egy darabig csendben álltak egymás mellett. Egyikük sem mozdult, egyikük sem szólt egy szót sem. Abadiel próbálta felidézni Daniel arcát, de itt a minden és a semmi határán nehéz volt egy másik életre visszaemlékezni, még akkor is, ha az egy perccel ezelőtt még olyan élettelinek, olyan gyönyörűnek tűnt. Nem tudta igazán felidézni Danielt, de a szeretetére emlékezett, és ez elég volt neki.

   - Nos, kész vagy egy új életre? - fordult felé ismét az ébenfekete hajú nő. Égkék szemeiben szeretet és nyugalom tanyázott, Abadielnek jólesett elvesznie bennük.

   Megrázta a fejét.

   - Sosem vagyok rá kész - mondta szomorúan, de szavai mögött nem volt elutasítás, csupán bánat. 

   - Tudom, drágám.

   Abadiel felpillantott. - Vége lesz valaha? Megbűnhődöm valaha...?

   A nő szomorúan elmosolyodott, ahogy kinyúlt és óvatosan megérintette Abadiel vállát. Egy egészen picit megrázta a fejét.

   - Az angyalok sosem halnak meg, Abadiel.

 

   Valahol a Földön egy újszülött sírt fel.