A négy testvér

Gemma  2012.12.26. 17:57

  - ... mert már jövök.“ Ezt mondta.

  Mély és nehéz csend telepszik a társaságra, az a fajta, amit az ember akaratlanul is kövér, sötét betűkkel kaparna fel egy sietve kitépett papírfecnire, csupán azért, hogy valahogy megszabaduljon annak terhes jelentésétől. Egyikük sem néz a másikra, valami egészen különleges módon mind a hárman érdekesebbnek találják a kávézót vagy épp az üvegfalon túl kavargó zsúfolt világot. Teljes némaságban ülnek, és egy pillanatig ez az egész olyan, mintha megfagyott volna minden, az időtől kezdve a levegőig az egész univerzum, bekebelezve a reményt és az összes jót, amiért érdemes lenne létezni.

   Lusta melankólia függ közöttük, átöleli őket és beléjük kapaszkodik. Valamiféle kellemes búval tölti el őket, révedeznek tőle és egészen máshol járnak, de aztán az egyikük megszólal, felolvasztva ezzel az egész világmindenséget, és az élet megy tovább.

   - De hisz még olyan korai! - sóhajtja bánatosan, egyik kezével elegánsan az üvegen túlra intve. Két társa egyetértő komorsággal bólogat, és bár egyikük sem veszi le a tekintetét a parkról, amelyre az apró kávézó néz, tudják, hogy mindannyiuk szemében ott gyűlik a szomorúság. - Nem kéne elkapkodnia, az sosem vezet jóra. A mi munkánk körültekintést és roppant türelmet igényel, nem jó elsietni.

   Az asztal túloldaláról gúnyos horkantás érkezik, mintegy válaszként az aggodalmas sopánkodásra. Irreálisan aranyszínű szemek villanak meg, ahogy gazdájuk röviden elmosolyodik, minden jókedvtől és örömtől mentesen, megtalálva útjukat a felhőkék szempárhoz. 

   - Drága Flora, lásd be, ő már csak ilyen - válaszolja cinikusan, miközben határozottan a megszólított felé bök a kezében tartott piros szívószállal, ami eredetileg egy banánshake üvegpoharába tartozott. - Mellesleg tudod, hogy van ez mostanság. Örül, ha akad esélye elsietni bármit is. Nem tesz jót neki ez a globális felmelegedés.

   Flora megértő bólogatásba kezd, és úgy tűnik, a pillanat erejéig még el is szégyelli magát, amiért így felülbírálta egyik társát, aki ráadásul még csak jelen sincs, hogy megvédhesse magát. Rózsaszín pír kúszik az arcára, és hosszú, mézszőke tincsei előrehullanak szív alakú arcába, ahogy zavartan előrehajol, hogy felhörpintse a maradék bodzaszörpjét. Tekintetét a világos asztallapon fixálja, idegesen végigcikázva az összes karcolásán, hogy ne kelljen felnéznie. Az erőtlen őszi napsugár végigtáncol gyermekies vonásain, szelíd ragyogást kölcsönözve ezzel egész valójának. Elsuttog egy boncsánatot, de senki sem figyel rá különösképpen.

   - Én csak azt nem értem, hogy akkor miért próbál erősködni - csatlakozik be a beszélgetésbe az apró társaság harmadik, de nem utolsó tagja. Miközben beszél, óvatosan visszahelyezi az asztalra a teáscsészéjét. - A helyében én inkább pihennék. Nem, June?

   June megvonja a vállát, és inkább azért, mert nem érdekli ez az egész, mintsem azért, mert nem tudja, mit feleljen. A sötétbarna hajú férfi enyhe csalódottsággal tekint a nőre. June megint megvonja a vállát.

   - Rám ne nézz, én nem tudom magam a helyébe képzelni - magyarázza elbűvölően mosolyogva. - Én majd kicsattanok.

   Erre a férfi is elmosolyodik. Még majdnem fel is nevet, de az utolsó pillanatban meggondolja magát.

   - Ááá igen, neked most jól megy. Szegény Frost majd kileheli a lelkét, te meg jobban nézel ki, mint valaha!

   June válaszul kacsint egyet, és megigazítja tengerkék blúzát, majd rövid ébenfekete hajába is beletúr. Tényleg elképesztően néz ki - a maga módján tökéletesen. A fekete miniszoknya és az ujjatlan blúz, amit választott hozzá, tökéletesen passzol kreolbarna bőrének sötétebb tónusához, amely még így ősz kellős közepén is napbarnítottnak tetszik, borostánysárga tekintete pedig szokatlan életkedvvel csillog. June egész lénye ragyog, és bárki, aki ránéz, azonnal megállapítja, hogy ez a nő tökéletes. És ha nem csupán egyetlen pillantást vetnek rá, akkor azt is elkönyvelik magukban, hogy ez a fajta tökéletesség egy kicsit olyan, mint maga a Nap: messziről csodálatos, közelről azonban felemészt és hamuvá éget.

   - Kellemes lehet - sóhajt fel elmerengve a férfi, mint egy mellékesen kortyolva egyet a gyümölcsteából. - Még most is dolgozol, hm? Le merném fogadni, hogy igen.

   June sokatsejtetőn társára mosolyog. - Messzire ér el a kezem, ez minden.

   - Most, hogy Frost kilépett egy kicsit a képből...

   - Nos igen, így is mondhatjuk, Mist.

   - Hát persze.

   Megint csend borul a társaságra, ám ezúttal egy sokkal kellemesebb fajtából, az egyetértés elégedett némaságából, ami sokáig ücsörög ott velük az asztalnál, de végül továbbáll, mikor Flora felkapja a fejét, és egészen elsápadva kibámul az utcára.

   - Itt jön - motyogja figyelmeztetésképp, erősen rágcsálva cseresznyeszín ajkait. - Itt jön.

   A másik kettő is kibámul az üvegen túlra, de egyikük sem tűnik olyan rémültnek, mint fiatal társnőjük. June arcáról eltűnik ugyan a mosoly, hogy komor elszántság lépjen helyébe, ami legalább olyan jól áll finom vonásainak, mint a jókedv, de máskülönben nem tűnik ijedtnek. Ahogy a mellette ücsörgő férfi sem: ő egész vidáman figyeli a park ösvényén feléjük közeledő alakot, és csak azt sajnálja, hogy a világ hamarosan szürkévé fog fakulni. Mindig is színes egyéniségnek tartotta saját magát, és bár Frost a testvére, (ahogy Flora és June is) valahogy bánja, hogy hamarosan át kell adnia a munkát. Szereti, amit csinál. Fantázia és képzelőerő kell hozzá, és ezért nem kedveli sosem, amikor leváltják -  sajnos a bátyjából ez a két dolog valahogy kimaradt. Hogy a kreativitásról ne is beszéljünk.

   Frost elsőnek Florához lép, kétszer arcon csókolja. A fiatal nő alig észrevehetően megremeg a jéghideg ajkak pillanatnyi érintésétől, de végig mosolyog, ahogy testvérei sorban felállnak és a helyébe lépnek, hogy üdvözöljék bátyjukat. Utolsónak Mist ráz vele kezet, kimért mosollyal az arcán és óvatos gyanakvással gesztenyebarna szemeiben, aztán mindannyian visszaülnek az asztalhoz. Frost hanyagul kigombolja fekete szövetkabátját, és Flora mellé csusszan. Mosolya olyan, mint a kellemetlen hideg szél, ami telenként gyakran a semmiből csapja arcon az embereket. 

   - Rég láttuk egymást, drága testvéreim. - A hangja csikorog. - Meséljetek hát, mi történt veletek?

   Egy pillanatig egyikük sem szól semmit, aztán June megköszörüli a torkát, vet egy pillantást Mistre, egy olyat, ami valahol a lenéző fölényesség és az ijedt segítségkérés között helyezkedik el, majd mosolyogva Frosthoz fordul:

   - Csak tesszük a dolgunkat, semmi különös.

   Frost nagy megértően bólogat.

   - Az fontos, az fontos! Én magam is munka ügyben járok.

   Mist alig hallhatóan horkant egyet. - Na nem mintha feltételeztük volna, hogy a „drága testvéreid“ utáni vágyakozásod hozott erre.

   Az asztalnál mindannyian elengedik a fülük mellett a megjegyzést, mindannyian különböző okokból. Frost hidegen elmosolyodik. A beálló csöndben leint egy arra járó pincérnőt, és rendel egy keserű forró csokoládét pörkölt mogyoróval a tetején. Flora pánikszerűen kér még egy pohár bodzaszörpöt.

   Amint a pincérnő tovább suhan az asztalok között, Mist kihívóan ráhajol az asztalra: mindkét könyökét felteszi, és úgy mosolyog Frostra, mint egy kígyó. Barna tekintete nyugodt elégedettséggel csillog, ahogy mélyen a fakószürke szempárba fúrja azt, remélve, hogy ezzel némi kellemetlenséget okoz bátyjának. Frostnak egy izma sem rendül.

   - Nos tehát, miféle ügy is hozott téged közénk egész pontosan? - kérdi nyájasan, ügyet sem vetve Flora rémült nyikkanására.

   - Jöttem kisegíteni az én öcsémet - érkezik a válasz, ami jeges kárörömtől csikorog. - Úgy nézem, elkél a segítség.

   Mist egy pillanatra ledobjaa magáról az érdektelen csevegőpartner maszkját, és egy másodpercig egész mérgesnek tűnik, amiért Frost így lebecsmérli munkáját. Hát ki ő, hogy elbírálja, mit hogyan tesz? Minden a legnagyobb rendben van, a színek, a hőmérséklet, igazán tényleg minden, már amennyire ez a mai világban lehetséges, ráadásul az ez évi munkájával valahogy különösen elégedett. Imádja a verőfényes napsütést, ami hamis reménnyel tölti el a bent raboskodó emberek ezreit, megtévesztve mindenkit, és ugyanígy imádja a mindenhol ott lappangó ködöt, ami a legváratlanabb pillanatokban mutatja meg teljes valóját. Minden összhangban van mindennel, kész mestermű az egész, erre ez a pökhendi jéghegy idejön, hogy csak úgy becsmérelje őt? 

   Na nem.

   - Akkor hát igen rosszul érzed - válaszolja kurtán. - Talán már te sem vagy a régi.

   Frost sóbálványként tűri az alig burkolt sértést, és inkább elereszti a füle mellett Mist célozgatását. A beálló csendben a pincérnő visszatér a rendelt bodzsaszörp és forró csokoládé furcsa kettősével, aztán kedvesen mosolyogva biztosítja a testvéreket, hogy továbbra is a rendelkezésükre áll, csak tessék szólni neki, és ő máris itt lesz. June megköszöni a kedvességét, majd némán végignézi, ahogy a pincérnő visszasiet a pulthoz. Mist kemény tekintete is végigköveti a szőke nő útját.

   Mikor újra megszólal, némileg vidámabb a hangja. - Szóval most tél lesz, mi?

   Frost kimért bólintással felel a fekete bögre mögül, amit néha-néha pengevékony ajkaihoz emel. Szürke szemei páncélosan csillognak a kávézó éles megvilágításában.

   - Attól tartok, igen.

   Mist hevesen bólogat. Somolyogva előhalássza kabátzsebéből az érintőképernyős telefonját, ami tulajdonképpen egy butább okostelefon régebbi kiadása, és megnyitja a naptár alkalmazást. Egy ideig ide-oda csúszkál a hónapok között, látszólag teljesen céltalanul, majd June-hoz fordulva magabiztosan kijelenti:

   - Hat.

   June érdeklődve felvonja az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét.

   - Hat hónap. Hat hónapja dolgozol, ugye? - Mist valósággal ragyog, ahogy húgát tudakolja. - Kisebb-nagyobb kihagyásokkal.

   June cicceg. - Kisebb kihagyásokkal. Másfél hétnél tovább sosem hiányoztam.

   - Remek! - csapja össze a tenyerét a barna hajú férfi visszafordulva Frosthoz. - Engem vagy Florát nem érint olyan kényesen a globális felmelegedés és társai, mint téged, és mi ketten mégis csak két hónapot tudtunk egyedül dolgozni. Külön-külön két hónapot. És megjegyezném, én még közel sem végeztem. Még mindig úgy gondolod hát, hogy november első napjaiban beköszönt a tél?

   Frost magabiztosan bólint, de nem szól semmit. A bögrét nézi a kezei között, meg az abban remegő mélybarna italt, és közben visszafogottan mosolyog. Arra gondol, hogy a forró csokoládé tetején úszkáló habdarabok majdnem olyanok, mint a járdaszegély mocskába tapadó hópelyhek sokasága. Kétszer körbelötykötöli a kihűlő félben lévő italt a bögrében, és szeretetteljesen figyeli, ahogy a habdarabok őrült keringőbe vágnak. Elképzel magának egy apró hóvihart, és mire újból felnéz, az üvegen túl apró hópelyhek szállingóznak a hideg őszi szélben. 

   - Visszatértem, testvéreim - mondja, és a hangja alig több megindultságból lehalkított suttogásnál, mégis olyan, mintha szavai lennének az egyetlenek az egész világegyetemben. - A Tél visszatért.

   Odakint az emberek áhitatos mosollyal az arcukon fordulnak az ég felé.