Tűzvirágok

Gemma  2013.07.09. 20:36

00:00

   Elena a tintafekete égboltot figyelte, igyekezvén, hogy kizárólag a távolban ropogó tüzijátékra összpontosítson. Üres tekintettel bámulta az ég alját beszínező tűzrózsákat, és azokra a virágokra gondolt, amik csak éjfélkor nyílnak, érzéketlen sötétségbe burkolva valódi gyönyörűségüket. Enyhén hunyorogva figyelte a legkülönbözőbb színű szikrák táncát a vak éjszakában, és rá kellett jönnie, hogy életében először nem nyűgözi le őt a látvány: az egész óriási, fakó színű plecsnikké mosódott a horizonton, mint azok a egyre halványuló fényfoltok, amiket akkor lát az ember, ha sokáig bámul a Napba, és aztán behunyja a szemét. Elena világéletében utálta azokat az ugráló, vibráló fénydarabkákat, mert sosem tudta róluk eldönteni, igaziak-e vagy sem.

   Utált bizonytalannak lenni, de ahogy mozdulatlanul feküdt ott a fűben, elszántan előreszegezett tekintettel és az oldala mellett ökölbe szoruló kezekkel, ráébredt, hogy néha a bizonyosság ezerszer gyűlöletesebb dolog. Amíg nem tudsz valamit biztosra, addig minden ajtó mögé benézhetsz, és minden folyosót végigjárhatsz, ám miután megszilárdul benned egy meggyőződés, egy igazság, az összes ajtóra lakat kerül, a folyosók pedig egész egyszerűen eltűnnek. Csak egy út marad, a bizonyosság útja.

   Elena képtelen volt eldönteni, szeretné-e azt az utat járni.

 Úgyhogy csöndben maradt, és még csak véletlenül sem pillantott a mellette fekvő fiúra. Csöndben maradt: mert ehhez aztán jól értett. Egyedül, némán kucorogni a saját kis világában, ahova senkit sem enged be, pedig úgy vágyik arra, hogy megértésre leljen valakinél. Ez volt az ő megoldása - hogy nem oldott meg semmit. Nyitva hagyta a kérdéseket, hogy legyen hova menekülni.

  Most is épp ezt csinálta, ahogy mozdulatlanul feküdt a keményre fagyott földön, az enyhe széltől reszkető fűszálak között. Rémesen fázott a vékony szövetkabátjában, bár Will teste kellemes meleget árasztott magából, amit Elena még így, jó tíz centis távolságból is érzett. 2012 tele minden volt, csak kemény nem, de ahhoz elég fagyos volt az időjárás, hogy enyhre remegésre kényszerítse a tizenhét éves lányt.

   Arra gondolt, hogy milyen egyszerű lenne odabújni Willhez - a fiú nem bánná, ebben biztos volt. Már kismillószor látta, ahogy lánybarátai hosszú öleléssel üdvözlik, és néha ő is meg szokta ölelni. Sosem hosszan, csak egy törékeny pillanat erejéig, de Will még egyszer sem tolta el magától, és Elena biztos volt, hogy ha megtenné, ha most közelebb húzódnak hozzá... akkor sem történne semmi.

   Az égen az utolsó tüzijáték is kihúnyt.

   Will felkönyökölt a fűben, és szélesen Elenára mosolygott.

   - Boldog Újévet! - kiáltotta vidáman. Fakózöld tekintetében még ott csillogott a tüzijáték utolsó szikrája. - Egy csókot?

   Elena riadtan kapta fel a fejét. Össze-vissza verdeső szívvel pillantott a fiúra, és ahogy a tekintetük egymásba akadt, valami kevés bizonytalanság átszivároghatott Willbe is, mert kisfiús mosolya azonnal leolvadt az arcáról.

   - Mert tudod... ilyenkor szokás... - magyarázkodott. - Az amerikai filmekben legalábbis mindenki smárol a végén...  a poén kedvéért.

   Elena felsóhajtott. Igen, a poén kedvéért. Hát persze.

   Kipaszírozott magából egy szörnyen félresikerült mosolyt, és lehunyta a szemét.

   Apró fényfoltok táncoltak a szemhéján. 

   Ó, a bizonytalanság!

 

23:49

   - Tessék, itt vagyunk!

   Will felfutott az apró domb tetejére, és most kitárt karokkal meg hátravetett fejjel forgolódott a saját tengelye körül. Elena lassabban követte: kétszer is megbotlott az egyenletlen talajon. Will mindkétszer kinevette, de a nevetésében nem volt semmiféle gúny, csupán izgatott jókedv, ami egy egészen picit átragadt a lányra is.

   - Te voltál az, aki... - Will elgondolkodó grimaszt vágott, ahogy barátjára pillantott. - Egyszer azt mondtad, hogy szeretnél idekint gitározni, a csillagoknak meg a Holdnak, igaz? Tuti, hogy te voltál!

   Elena idegesen bólintott. Tényleg ő volt az, tényleg ő vágyott erre - még tisztán emlékezett a forró nyári napra, amikor azok a szavak kicsúsztak a száján, de arra nem számított, hogy Will is emlékszik még rá. Az apró részlet felemlegetése zavarba hozta, és egyszeriben úgy érezte, ennél ostobább és nevetségesebb vágyálom nem is létezik a világon. Legszívesebben visszaszívta volna, letagadta volna - de már késő volt.

  Will vigyorogva huppant le a fűbe.

   - Hát, gitár az nincs, de mi itt vagyunk! És mindjárt éjfél.

   - Igen - Elena zavartan a füle mögé tűrt egy kósza hajtincset, és igyekezett a lehető legfeltűnésmentesebben kerülni a földön ücsörgő szőkeség tekintetét. - Biztos szép innen a tüzijáték.

   - Nézhetjük innen, ha gondolod - vetette fel Will kedvesen, miután egy pillanat erejéig elgondolkodva meredt a koromsötét égboltra. Elena hirtelen kiváncsi lett volna, hogy vajon a szavai nyomán elképzelte-e a fiú a csillagok közé felszökő szikrák ezreit, látta-e maga előtt az ezerszínű tűzrózsákat úgy, mint ő? Talán igen. 

   - Miattam nem kell itt maradnod - rázta meg a fejét gyorsan. - Én... 

   Nem tudta, mit mondhatna - így végül nem is mondott semmit. Will fél szemmel felpislantott rá, aztán egy ártatlan mosollyal az ajkán megpaskolta maga mellett a fagyos földet. Elena némi habozás után leült mellé.

   Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Elena megpróbálta megszámolni, hány szívverésnyi idő múltán szólalnak meg valamelyikük újra. Huszonötig jutott, aztán Will megszakította a számolásban: 

   - Jobban vagy már, Lena?

   Elena arcát hálás mosoly öntötte el a kérdés hallatán. Röviden bólintott, aztán a térdeit egészen felhúzta a mellasáig - gyengéden átkarolta őket, és úgy nézett vissza Willre, aki közben teljes hosszában elnyúlt a fűben.

   - Igen, sokkal jobban.

   - Akkor jó! Gyere, feküdj le te is, mindjárt kezdődik.

   Will mosolya úgyanúgy ragyogott az éjszakában, mint a Hold.

 

23:31

   Hatalmas buli lett ahhoz képest, hogy Sophie-ék háza tegnap este még milyen parányinak tűnt, amikor Elena átment barátnőjéhez, hogy segédkezzen a diszítésben. Így visszagondolva még azt sem igazán tudta megmondani, honnan ez a sok egymásnak paszírozódó test a nappaliban - minden egyes ismerős arcra legalább öt ismeretlen jutott, és ez sokkal nagyobb kellemetlenséget okozott Elena számára, mint kellett volna.

   Ahogy sikeresen átnyomakodta magát a kellemesen kivilágított konyhába (Elena mindvégig a félig pislákoló fényeken tartotta a tekintetét, közben pedig hosszú alagútakra és a túloldalukon tündöklő ragyogásra gondolt, mint az utolsó és egyetlen reményre), rájött, hogy ezalatt a tíz perc alatt vagy ötvenszer megbánta, hogy mégis eljött. A sok egymás szájába lihegő embertől a hányinger kerülgette, az agya legmélyébe hatoló ostoba bulizene pedig kellemetlen fejfájást okozott, a heringként összepaszírozódó tinédzserek meg eszébejutatták, mennyire utálja is ő az embereket. Hülye, marhacsordaként viselkedő embermassza... nincs ennél visszataszítóbb, gyűlöletesebb dolog a világon! Elena vetett egy undorodó pillantást egy fekete hajú cicababára, aki a barátnőjével egyetemben valamiféle kacsaszindrómában szenvedett, és a vaku villanásával egyidejűleg maga elé képzelte, miként tudná felképelni azt a két vihorászó libát. 

   A mentális kép után valamivel nyugodtabb lett, de a hányingere nem tűnt el, ahogy a fejfájása sem. Talán nem kellett volna meginnia azt a pohár vodkanarancsot.

 Összesen hét percet időzött a konyhában, háttal a konyhapultnak, arccal előre a buli eszeveszett forgatagának. Megpróbálta teljesen kikapcsolni az agyát - kifejezéstelenül bámulta az ideiglenesen táncparkettnek kinevezett nappliban összezsúfolódott alakokat. Már rég feladta, hogy keres valaki ismerőst: mostanra rájött, hogy Sophie-val vagy Anne-nel sem tudna igazán sokat kezdeni. Biztos volt benne, hogy mindketten valami pasival vannak, és Elena úgy gondolta, egyiküknek sincs szüksége most egy gyertyatartóra.

    Aztán Willre gondolt. Még nem látta a fiút az este folyamán, bár biztos volt benne, hogy valahol ő is ott vonaglik a többiekkel a zene ritmusára. Szinte látta maga előtt, ahogy Will az összes energiáját beleadva táncol - biztos vicces látvány lehetett. Elena már elég régóta ismerte ahhoz a hiperaktív szőkeséget, hogy tudja, Will sokmindenhez ért, de a táncoláshoz pont nem. A gondolat halvány mosolyt csalt Elena falfehér arcára.

   Miután a konyhába szószerint berobbant egy elmélyülten csókolózó párocska, a lány jobbnak látta elhagyni nem túl hosszú életű búvóhelyét. Úgy döntött, keres magának egy másik félreeső, csendes kis zugot - nem sok reményt fűzött ugyan egy ilyen hely felfedezéséhez, de azért elszánta magát, hogy újból keresztülnyomakodik az izzadó testek végtelen tengerén, így a nappali felé vette az irányt. Már félúton járt a mosdóig, (jobb hirtelen nem jutott eszébe) mikor a szeme sarkából elkapta egy ismerős mosoly hófehér villanását, ami megállásra késztette. 

   Will. Elena roppant érdekesnek találta a tényt, hogy egy ilyen apró részlet (egy ajakrándulás, egy szőke hajtincs, egy elsuttogott szó) micsoda erővel tudja megragadni az embert. Mintha hirtelen beszűkült volna a látótere: a lány szinte automatikusan kapta a fejét a táncoló alak felé, annyira vonzották az ismerős vonások. Szélesen mosolygott: arra számított, hogy Willel valamiképp összeakadt a tekintetük, és aztán a fiú visszakacsint rá, mint ahogy azt szokta, vagy talán megragadja a csuklóját, és addig unszolja, míg végül ő is beáll a nevetségesen vonagló tinédzserek közé, de ezek közül egyik sem következett be.

  Will előre-hátra ringott a tömeggel, és leszegett fejjel mosolygott egy alacsony vörös hajú lányra, aki félig lábujjhegyre állva épp a fülébe suttogott valamit. Elena nem ismerte fel a lányt, de ezen nem is csodálkozott: a lány arca összemosódott a villódzó fények sokaságával, és minnél többet bámulta, annál jobban hatalmába kerítette valami émelyítő érzés, aminek nem igazán tudott (vagy mert) nevet adni. Will hátravetett fejjel nevetett azon, amit a lány mondott, másodpercekkel később pedig a vörös hajzuhatag a nyakába borult, és hirtelen ott csókolóztak a többi vonagló-táncoló tinédzser között. Elenát ismét a rosszullét kerülgette.

   Nem igazán volt tisztában azzal, hogy mit csinál: csak annak az égető érzésnek akart eleget tenni, amely egyre csak azt sikoltozta a bensőjében, hogy tűnjön el innét, tűnjön el, de jó messzire. Az előszobába rohant, onnan meg egyenesen az utcára - odakint csontig hatoló hideg és vaksötét fogadta. Ostobának érezte magát, amiért csak így elrohant, de képtelen volt megálljt parancsolni a lábainak. Hányingere volt, és a fájdalomtól elviselhetetlenül lüktetett a feje. Legszívesebben addig ordított volna, míg a hangszálai elpattannak, de a belsőjét feszegető sírás erősen tartotta állkapcsának izmait, így képtelen volt akár egy szót is kinyögni. Csak bámulta maga előtt a sötétségbe vesző aszfaltutat, és olyan gyorsan szedte a lábait, amennyire magassarkú cipői engedték.

    A háta mögött csattogó léptekkel nem törődött. Legalábbis egészen addig, míg a azok be nem érték.

   - Elena!

   Will hangja, és kezének erős, ám óvatos szorítása a csuklóján együttes erővel megállásra késztette a lányt. Elena kipislogta a szeméből a  könnyeket, aztán megadóan szembefordult a fiúval, de nem nézett rá.

   Will bizonytalanul leeresztette a kezét.

   - Minden rendben, Lena? - kérdezte aggodalmasan. Válaszul egy határozott bólintást kapott. Will bizonytalanul folytatta. - Miért szaladtál el a buliból?

   - Csak... nem éreztem magam valami jól, ennyi.

   - Ó. - Will idegesen a hajába túrt, és miközben hol a leszegett fejjel álló Elenát, hol az éjszakát fürkészte, az ajkát rágcsálta. Tétován a lány könyökére tette a kezét, aztán megkockáztatott egy halvány mosolyt. - Akkor sétáljunk egyet! Attól jobban leszel.

   Elena meg akarta kérdezni, hogy az a vörös hajú lány nem várja-e őt vissza, de nem volt hozzá ereje. Bólintott, és Willel az oldalán elindultak a sötétségbe.

 

22:30

   Azt a ruhát vette fel, amelyiket Will még az ősszel annyira megdicsért. Csinos kis ruha volt, egyáltalán nem kihívó, mégis szép: Elena kifejezetten örült, hogy hagyta magát rábeszélni. Gyönyörűnek érezte magát benne, és ahogy a tükörbe pillantott, a remény jól láthatóan ott ragyogott tükörképe szürke íriszei mögött.

 Talán ma észreveszi, gondolta bizakodóan, miközben mosolyogva megpördült a tengelye körül. Talán ma ráeszmél, hogy szeretem. 

 

  Talán... olyan bizonytalan egy szó ez.