Édes gyümölcs a pusztítás

Gemma  2013.08.02. 15:54

   - Ugye megmondtam, Cecil? Igazán aranyos jószágok!

   Nem látta Kevint, de felismerte ezt a hányingerkeltően vidám hangot, ezt a könnyed, felszínes örömtől csöpögő hangot, és érezte, hogy Kevint ott van szorosan mögötte. Túlságosan erősen szorította a könyökét, mind a kettőt egyszerre, és a nyakába kuncogott, izgatottan és tébolyultan, pont úgy, mint a hiénák odakint a homokdűnék között. A vállgödrébe támaszotta az állát, egy lehelletnyivel nagyobb nyomást gyakorolva rá, mint ahogy az kényelmes lett volna, kényszerítve Cecilt, hogy egész testével az övének dőljön.

   Egy karám szélénél álltak, és Cecil remegett az iszonyattól.

   - Azt ott Cukorkának hívják. Nagyon szelíd állat.

   Kevin csettintett kettőt a nyelvével, és halk, bátorító szavakat suttogott az állatnak, amik úgy hangzottak, mintha nem is annak a lónak, hanem egyenesen neki, Cecilnek címezte volna őket. A férfit kirázta tőlük a hideg.

   Fogalma sem volt, hogy került ide. Nehéznek érezte a fejét, és képtelen volt megtalálni az emlékei között, miként vagy éppen miért jött Desert Bluffs-be. Talán mert nem is volt emléke róla.

   - Ez az. Jó kislány! - Kevin elengedte az egyik könyökét, és átnyúlt a karám korhadozó, túlságosan alacsony kerítése fölött, egyenesen a ló felé. Cecilt összerántotta a tömény félelem - összegyűlt a mellkasában, ott duzzadt és növekedett a bordái között, mígnem fojtogatni kezdte. Megpróbált elfordulni a karámtól, de Kevin mindenhol ott volt körülötte, börtönbe zárta a testével, az övével, amit olyan jól ismert, és ami mégis olyan nagyon különbözött a sajátjától. Esélye sem volt. Kevin erősen és biztosan tartotta a csípőjénél, mind a tíz körmét fájdalmasan a húsába vájva, hogy semmiképp se fordulhasson el a látványtól. Cecil az ajkába kellett harapjon, hogy ne szisszenjen fel.

   - Ezt muszáj látnod, édesem - suttogta a fülébe szinte énekelve a másik férfi. - Megígértem neked, hogy körbevezetlek a mi kedves kisvárosunkban, emlékszel?  Ilyet biztos nem látni abban a ti Night Vale-etekben. Figyelj!

   Cecil kényszerítette magát, hogy odanézzen. Volt valami Kevin hangjában, valami, ami mélyen megbújt a vidámság és az örök kedvesség alatt, és ami világossá tette számára, hogy azt kell tennie, amit a másik mondott. Különben... ebbe nem is mert belegondolni.

   A karámban, tőlük alig pár lépésnyire, ott állt Cukorka. Egy ló. Legalábbis valamikor az lehetett - most azonban nem volt több egy félig rothadó tetemnél, kivájt szemekkel és félig lehántott bőrrel, ami émelyítő módon lifegett a kanca bal oldalán, néha egy-egy csöpp alvadt, túlságosan sötét és túlságosan nyúlós vért cseppentve a felrepedezett földre, ami úgy tűnt, egyensen szomjazza azt. Cecil ordítani szerett volna az iszonyattól. A kiáltása azonban valahogy megakadt a torkán, és ő többé képtelen volt máshová nézni, vagy másra gondolni. Csak bámulta azt a lomhán mozgó behemótot a kerítésen túl, úgy figyelte, olyan némán és olyan elborzadva, mintha a látvány megbabonázta volna a maga groteszk valójában, és képtelen volt bármi másra. Már azt sem érezte igazán, ahogy Kevin még mélyebbre, még erősebben vájta a körmeit a csípőjében, és nem érezte azt sem, ahogy a vére forrón kibuggyant a húsából a férfi érintése nyomán. A dögállat közelebb vonszolta magát a kerítéshez. Cecil tudta, hogy őt nézi, pontosan úgy, ahogy ő nézte azt az iszonyatot. 

    - Gyönyörű, nem?

    - Rettentően. 

  És Cecil így is gondolta. Sokmindent látott már Night Vale-ben, iszonyatosabbat is talán, mint ez az elmúlás emésztette tetem, de volt valami ebben a se holt, se élő állatban, ami nem evilági rettenettel töltötte el, olyan méllyel, amilyet még sosem érzett. Sokmindentől félt már életében, ám ez most más volt: a velejéig megtöltötte őt rémülettel, szinte megbénította, és mégis...

   Cecil reszketve előrenyújtotta a kezét. Egy pillanatig habozott, az ujjait enyhén széttárva figyelte a kancát - aztán jéghideg tenyerét óvatosan annak orrára helyezte. A hatalmas dög pofájáról félig hiányzott a csont és a bőr, kivájt szemei helyén pedig két sötét, üres gödör ásítozott. Ilyen közelről még iszonyatosabb látványt nyújtott.

   Kevin elégedetten a nyakába hümmögött valamit, a lehelete a bőrét karcolta, szinte már felsértette azt, de Cecil már rég nem figyelt a másik férfire. Az előtte lévő látvány megbénította az agyát. Nem tudott tőle szabadulni, és már nem is akart. Üresnek érezte magát, olyan végtelenül és kétségbeejtően üresnek, mint amilyenek az állat szemgödrei voltak, de már nem félt. A gondolatai szertefoszlottak, mintha nem is léteztek volna soha, és csak az az örökké zümmögő, statikus zaj maradt hátra, ami egyre erőszakosabban, egyre dühösebben zúgott benne.

   Édes gyümölcs a pusztítás, zsongta a fejében egy hang, ami nem tartozott hozzá, és ami nem tartozhatott senkihez sem. Édesebb bármely másnál. Az elmúlás. A rothadás. A cafatokra tépett test melege. A vér a körmeid alatt. Az újrakezdés reménye. A kétségbeesés gyönyöre. Pusztítás... pusztulás... pusztíts...

   Cecil szembefordult Kevinnel. Ugyanolyanok voltak. Olyan fájdalmasan egyformák, hogy Cecil nem értette, hogy viselheti valaki az ő arcát. Azoktól az utálatos, obszidiánfekete szemektől és attól a gyomorforgató vigyortól eltekintve, ami úgy terült szét az arcán, az ő arcán, mintha valaki egy húsvágó bárddal kanyarította volna neki, minden egyes vonásuk ugyanaz volt. A testalkatuk, a magasságuk, a hajuk színe, az erek vonalai az alkarjukon, a szájuk görbülete... Egyformák voltak, tökéletes másai egymásnak. Cecilt gyűlölettel töltötte el a gondolat.

   Hogy viselheti egy ilyen szánalmas, gyűlöletes lény az én arcomat? Hogyan?

   Előrébb botorkált, majdnem elesett a saját lábában. Nézte és nézte Kevint, nem tudta róla levenni a tekintetét, és lassan, nagyon lassan a nyaka köré kulcsolta a kezeit. Az ujjai a húsába vájtak. Érezte, ahogy a vér végigszáguld a szorítása alatt, ugyanazzal az erőteljes lüktetéssel, amellyel az ő vére is lüktet. Talán a szívük is egyszerre vert.

   A cafatokra tépett test melege...

   Kevin mosolygott, ahogy ujjaival benyomta a légcsövét.

   A vér a körmeid alatt...

  Nem ellenkezett.

   Az újrakezdés reménye...

   Egyáltalán. 

   A kétségbeesés gyönyöre...

   Csak vigyorgott rá.

   Pusztítás... pusztulás...

   Cecil teljes szívéből gyűlölte azt a sötét mosolyt.

   Pusztíts!

   Egyszerűen gyűlölte.