Soha ne kiálts, soha!

Gemma  2013.08.13. 11:02

Az első üzenetet történelem órán kapta. Rövid volt és lényegretörő. Csak egy egyszerű mondat, egyszerű, ártalmatlan szavak láncolata, valamiért mégis fájt egy kicsit, amikor elolvasta.

   Te kis kurva.

   Ez volt az üzenet. Három szó, szinte magányosan villódzva a telefonja kijelzőjén, és egy ismeretlen szám. Lucynak egyáltalán nem volt ismerős az, ahogy a számok követték egymást, de ugyanolyan jól tudta, hogy ki küldte neki az SMS-t, mintha a telefonján a számok helyett egy név szerepelt volna. Shelley Crawford, a gimi üdvöskéje, a tökéletes lány. Lucy valószínűnek tartotta, hogy az egész iskolában ő az egyedüli, aki nem tudja kívülről Shelley telefonszámát. Ugyanúgy nem tudta, mint ahogy tegnap estéig Shelley sem az övét, és bár Lucy a legkevésbbé sem volt meglepve, hogy a jelek szerint most már tudja, azért arra kiváncsi lett volna, mégis honnan. Lucynak nem voltak barátai, akik esténként felhívták volna azzal, hogy találkozhatnának, vagy hogy szimplán beszélgessenek egyet. Tulajdonképpen önmagán kívül senkije sem volt igazán, még családja sem. Főleg családja nem.

   Mindenesetre az, hogy honnan és hogyan szerezte meg Shelley a telefonszámát, végül egyáltalán nem számított. Ha az ember lábai előtt egy egész gimi csúszik-mászik, egy telefonszám megszerzése több, mint egyszerű, legalábbis Lucy így gondolta. És különben is, Shelley mindig tudta, hogyan érje el azt, amit akar. Az, hogy hogyan és miként teszi, nem volt fontos. Megvoltak rá az eszközei, és kész.

   Lucy az óra hátralévő részében végig a telefonját bámulta. Még csak meg sem próbálta elrejteni a terem másik végében magyarázó Mr. Harris elől, aki pedig tökéletesen rálátott onnét Lucy padjára, ahol épp állt, hiába húzódott meg ő a legutolsó sorban. A történelem tanáruk magas, szikár férfi volt, unottan csillogó, acélszürke tekintettel és megfáradt vonásokkal, amik egy kifakult, kettétört életről meséltek, és Lucy tapasztalatból tudta, hogy Mr. Harris többé már semmit sem vesz észre igazán, őt meg főleg nem. A tizenhét éves lányt valahogy mindenki levegőnek nézte, legalábbis az esetek többségében, és ez alól a tanárok sem voltak kivételek. Tudtak róla, tisztában voltak vele, hogy ő ugyanúgy ott ül az óráikon, mint a többi huszonvalahány gyerek, csak egész egyszerűen szerették figyelmen kívül hagyni őt, szerettek átsiklani felette. 

   És Lucy egyáltalán nem bánta ezt. Elvégre többé-kevésbbé ő választotta magának a láthatatlan lány szerepét, és az évek során egyre csak erősítette azt magában és környezetében is. Soha nem keltette fel magára a figyelmet, egyetlen egyszer sem, és mindig igyekezett kerülni a feltűnést. Ő volt az a lány a seszínű hajjal, a szürke, enyhén fiús ruhákkal és a könnyen felejthető vonásokkal. A világ számára nem igen létezett, és ha létezett is, a körülötte sodródó ezernyi feltünősködő személy maga alá temette őt, és elrejtette a világ elől. Ő volt a Szellemlány, - ahogy többen a háta mögött hívták -, akit még piszkálni sem érdemes, annyira jelentéktelen. 

   Így hát a legtöbben egyszerűen figyelmen kívül hagyták - pont, ahogy azt Lucy szerette volna. Mr. Harris is ezt tette, bár ő nem csupán őt, hanem az egész osztályt, sőt, talán az egész diákságot ignorálta, pontosan annyira, amennyire azt a hivatása megengedte neki. Az anyagot mindig leadta, olyan finom részletességgel, ami lehetővé tette számára, hogy az egész órát megállás nélkül átbeszélje, néha még beadandót is kért, és amikor kellett, megiratta az épp soron következő tesztet az osztállyal, ám ezen kívül vak, süket és teljesen érzéketlen volt az őt körülölelő világra, legalábbis abban a negyvenöt percben, amelyet velük töltött, mindenképp. Pont, mint Lucy. Ahogy a férfi is, úgy ő is tette a dolgát - tanult, ha kellett, felelt, ha kérdezték, ide és oda ment, ha küldték, de máskülönben a saját világában élt, ahol nem volt más, csak ő. Csöndben, egyedül és békességben. Talán ezért volt Mr. Harris a kedvenc tanárja, annak ellenére, hogy szinte idegenek voltak egymás számára: neki is volt egy Lucyéhoz hasonló burokja, aminek vastag faláról olyan nagyon sok minden lepattant. A lány kiváncsi lett volna rá, miért. Ő miért húzta meg ezt a láthatatlan védvonalat maga körül, miért és mikor? Lucy úgy vélte, már nagyon régen, talán még mielőtt egyáltalán ide jött volna tanítani  a Rose Hills-i gimibe, és arról is volt néhány elképzelése, hogy miért. Talán Mr. Harris egyáltalán nem is akart tanítani soha, hanem valami más akart lenni, művész, ügyvéd, vagy talán sportoló, de aztán az életében nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, és egyszer csak a történelem tanszakon kapta magát valamelyik névtelen egyetem üres, visszhangos csarnokában állva, és onnan már nem volt visszaút. Vagy talán meghalt valaki számára fontos személy, esetleg elhagyta valakije. De egyes napokon akár azt is valószínűnek találta, hogy Mr. Harris egyszerűen ilyen természetű, amióta a világ a világ. Lucy nem tudta biztosan, mi lehet a válasz, de gyakran gondolkodott rajta. 

   Akárhogy is, Mr. Harrist ezúttal sem érdekelte jobban, mit csinál Lucy a terem legutolsó padjában, mint eddig bármikor, így a lány zavartalanul figyelhette a telefonját, ami az óra végéig néma maradt, és még azután is. Lucy néha megnyomott egy gombot, hogy a kijelző rövid időre felvillanjon, ő pedig újból és újból elolvashassa az üzenetet. A fejében ismételgette a szavakat, próbálgatta, boncolgatta őket, mígnem elvesztették különálló jelentésüket, és kusza, értelmetlen betűhalmazzá változtak. 

   Nem igazán fájt neki a sértés. Nagyon jól tudta, hogy miért kapta, ahogy azzal is tisztában volt, hogy az egész nem igaz, és pont ezért képtelen volt megbántódni az üzenet miatt. Mert az  nem volt több egy hazugságnál, amit Shelley talán elhisz, ő általa pedig az egész iskola is, de ettől még nem válik igazzá. Nem az ő szemében. A többiekében azoban úgy tűnt, szép lassan azzá válik. Már reggel is túl sokan fordították felé a fejüket, túl sokan bámulták meg, és azóta egyre csak többen és többen nézték meg maguknak - mintha valami két lábon járó látványosság lenne, és nem a Szellemlány, akit egy nappal ezelőtt még senki sem akart észrevenni. És Lucy azt is látta, ahogy összesúgnak a háta mögött. Nem hiszem el, suttogta mindenki, pont ő? Ez a kis patkány? A legtöbben elfordultak tőle, amikor elhaladt mellettük, de páran addig kísérték a tekintetükkel, míg Lucy be nem fordult a legközelebbi sarkon, és ahelyett, hogy a háta mögött mocskolták volna, a szemébe mondták, hogy mit gondolnak a történtekről. Mindig is tudtam én, hogy te sem vagy több egy olcsó ribancnál. Csak az kellett hozzá, hogy egy srác megszólítson, és máris a térdeiden voltál. Szánalmas! Ezt Gwen mondta neki még biológia előtt, jó hangosan és érezhető undorral a hangjában, hogy a folyosón tartozkodó diákok egyetlen szavát se mulaszthassák el. Lucynak akkor sem fájt, ahogy most sem igazán. A maga köré emelt falak megvédték és érzéketlenné tették a sértések iránt. Egy időre legalábbis. Azonban Lucy tudta, hogy mint minden más falat, úgy az övéit is le lehet rombolni. Tudta, hogy egyszer meg fog történni: csupán nem volt benne biztos, hogy mikor. Remélte, hogy később. Sokkkal, de sokkal később. Talán soha.

   A nap hátralévő részében Shelley üzenetét egy tucatnyi másik követte. Mind hasonló hangvételű volt, utálkozó és durva, de már nem csak arról szóltak, ami vele és Ryannel történt. Az egész egyre rosszabb és rosszabb lett. Shelley egy megállíthatatlan lavinát indított el, céltalan gyűlöletből és ostoba megjegyzesekből gyúrva, ami egyedül csak Lucyt temette maga alá, őt viszont az egész súlyával. Nem tudott hova menekülni előle.

   Aznap este ébren feküdt az ágyában, hallgatta ahogy a telefonja néha megzizzen az éjszaka folytogató csendjében, és arra gondolt, hogy mit rontott el. Nem ő akarta ezt. Talán ha előbb észrevette volna, hogy Ryan követi... vagy ha akkor és ott futásnak eredt volna... talán nem történik meg mindez. Ellenkeznie kellett volna. Nem kellett volna hagynia, hogy Ryan csak úgy elkapja a csuklóját, és maga után vonszolja oda a konténerek mögé. Meg kellett volna rúgnia, amikor az fájdalmasan a téglafalnak penderítette, meg kellett volna harapnia, ütnie, karmolnia, vagy egyszerűen csak kiáltania kellett volna, kiáltani, ahogy csak bír....

   De Lucy nem kiáltott. Ő soha sem kiáltott. A nővére jól belesulykolta, hogy azt nem szabad. Soha ne kiálts, soha, sziszegte mindig a fogai között, és olyankor túl erősen szorította Lucy csuklóját, valahogy úgy, mint azon az estén Ryan tette, soha, de soha! Nem szabad. Lucy legszívesebben sírt volna, de az az örökös űzöttség, az örökös félelem, ami ott csillogott testvére tekintetében, megakasztotta a könnyeit, egy pillanatra megakasztott benne mindent, és Lucy többé soha nem kiáltott. Csak tűrt. 

   Néha, amikor biztos volt benne, hogy egyedül van a szobájában, és senki sem hallja, sírt. Amikor kicsi volt, mindig sírt, miután megtörtént. Az anyukája valahol lent letörölte a vért az arcáról, a nővére pedig kötelességtudóan összeseperte az üvegszilánkokat és mindent, ami törötten hevert a padlón, ő pedig bezárkózott a szobájába, az arcához szorította a párnáját, és sírt. Pedig akkoriban őt még nem bántotta az apjuk. Az csak később kezdődött. 

   Olyan tizenhárom éves lehetett, amikor először megütötte őt, addig rá nem emelt kezet. Lucy jól emlékezett arra a napra: a részletek mind beleégtek az elméjébe, apró szilánkokként fúródtak beléje, amiktől nem tudott szabadulni. Egy idő után pedig már nem is akart. 

   Szeptember volt, de az időjárás ugyanolyan meleg és kellemes volt, mint a nyár legszebb napjain, és Lucy otthon várta a szüleit. A nővére a szobájában volt, azt mondta, tanulnia kell, de Lucy biztos volt benne, hogy egy fiúval beszélget telefonon, és egyáltalán nem tanul. Nina már napok óta furcsán viselkedett. Idegesebb és komorabb volt, mint általában, ráadásul Lucy egyszer rajtakapta, amint a házuk előtt elbúcsúzik egy nyúlánk, kölyökképű sráctól. A szobája ablakából nézte őket, ahogy elengedik egymás kezét, aztán pár percig kínos csöndben ácsorognak egymás mellett, miközben egyikük sem néz a másikra, és Lucy nem értette, hogy miért, de viccesnek találta a dolgot. Ahogy azt is, hogy nővére elfordult, azonban a hirtelenszőke fiú ügyetlenül utánakapott, és akkor hirtelen csókolózni kezdtek a ház előtt. Lucy valamiért undorítónak találta, amit csináltak, ez azonban nem akadályozta meg abban, ne nevesse ki érte a nővérét. Nina ideges volt, nagyon ideges és dühös, amikor Lucy megemlítette a szőke fiút. Megígértette vele, hogy soha senkinek sem szól arról, amit látott, aztán felküldte a szobájába, mint valami ostoba kislányt. Lucy szörnyen dühös volt a nővérére ezért, de megtartotta az ígéretét, és senkinek sem beszélt a szőke fiúról, aki néha hazakísérte Ninát az iskolából.

   Egészen addig a szeptemberi napig.

   Így visszatekintve merő ostobaság volt az egész. Egy szoknyán veszekedtek, amit Lucy mindenképp kölcsön akart kérni a nővérétől, azonban Nina nem adta oda neki. Lucy annyira mérges lett, hogy bosszúból lerohant a földszintre az édesanyjához, és elmondott neki mindent Nina barátjáról. Nem akart rosszat, nem igazán. Nem tudhatta, hogy az apja is hallja, amit mond! Nem tudhatta, hány pohár whiskey-n van túl! Ha tudta volna... 

   Még most is tisztán emlékezett rá, hogyan támolygott ki az apja a hálószobából. Emlékezett arra, micsoda tömény alkoholszag lengte körbe, és hogy mennyire félelmetes, mennyire állatias volt az, ahogy először megmarkolta a haját. Lucy akkor sikított először és utoljára. Nem tudta magában tartani. Hiába akarta, hibába visszhangzottak a fejében nővére kétségbeesettségtől és félelemtől csöpögő szavai, képtelen volt lenyelni azt a meglepettséggel vegyes fájdalmat, ami abban a pillanatban keresztülszáguldott a testén. A sikoly csak kiszakadt a torkából, kitépte magát a világba, ő igazán nem akarta...

   De megtörtént. Az apjában fellobbant a részeges düh, ami annyi mindent pusztított már el az életükben, és most Lucyt is utolérte. A lány nem gondolt semmire, amikor az első pofon elcsattant, és még utána sem - üres volt a feje, a fájdalom kimart belőle mindent. Kizárta a külvilágot. Akkor építette fel magában a falakat, akkor és ott, miközben az apja valami olyasmiért kiabált vele, amiért ő nem volt hibás és nem is lehetett hibás, és miközben az anyja elfordította róla azt a szörnyen üres tekintetét. Egész hosszasan nézte az anyukáját. Egy kis része talán azt remélte, hogy ő majd segíteni fog neki, hiába tudta valahol mélyen, hogy nem fog. Az anyukája túl sok gyógyszert szedett, kicsiket és nagyokat, különféle formájúakat és színűeket, annyifélét, hogy Lucy nem tudta megjegyezni az összeset. Ezek nyugtatók meg különféle altatók, magyarázta neki Nina egyszer, amikor megkérdezte a nővérétől, miért szed az anyjuk ilyen sok gyógyszert. Anya mindig nagyon fáradt... tudod, a pirulák segítenek neki aludni. Csak az volt a baj, hogy túlságosan is sokat segítenek neki. A nyugtatóktól az anyjuk tekintete napközben elködösödött, és bár nem aludt el, Lucy mindig úgy érezte, mintha az anyja valahol nagyon messzire lenne tőlük. 

   Azon a napon is nagyon messzire volt Lucytól, és nem tudott neki segíteni. Senki sem tudott. 

   Két pofont kapott, a csuklója vörös volt és fájt attól, ahogy ráesett, szédült, és úgy érezte, mintha a fejbőrét láthatatlan tűk ezrei szurkálnák. Nem sírt, de érezte, ahogy a forró könnyei a szemét mardossák, így hát kisöpörte őket onnét. Akkor vette észre, hogy Nina az apjuk előtt áll. Lucy nem értette, miért. Persze, hallotta, ahogy az apja a nővére után ordibál, Nina helyében azonban ő magára zárta volna a szobája ajtaját, és elbújt volna a takarója alá, jó mélyre, hogy a világ soha többé ne találhassa meg, ha ő nem akarja. Nina ehelyett azonban lejött, odaállt az apja elé, és tűrte, ahogy az torka szakadtából ordibál vele. Lucy csak a pofon után gondolta úgy, hogy megértette, miért jött le a testvére, ahelyett, hogy elbújt volna valahova apjuk haragja elől. Akkor úgy gondolta, hogy a nővére bátor, és csodálta érte, mert tudta, hogy ő sosem lesz képes így megállni az apja előtt, de ahogy egyre idősebb lett, úgy lett egyre hamisabb a kép, amit kialakított magában Nináról.

   A nővére nem volt bátor. Gyáva volt, és belőle is gyávát nevelt, ezt most már tisztán látta. Nina sosem ellenkezett, sosem védte meg magát, mert az ő útja a könnyebbik út volt. Évekkel ezelőtt kiválasztotta már magának azt, és képtelen volt letérni róla. A félelem ösvénye volt az egyedüli, amit ismert, és Lucyt is végigrángatta rajta. Megtanította neki, hogyan legyen észrevétlen, hogyan tűrjön, hogyan szorítsa össze a száját. Aztán eltűnt. Húsz évesen egy nap összepakolta a cuccait, amikor az apjuk nem volt otthon, elővette a megspórolt pénzét, és elment. Nem igazán búcsúzott el sem tőle, sem az anyjától, nem is beszélt arról sem, hogy elmegy, de Lucy tudta, hogy egy nap majd elmegy. Amikor aztán ez a nap eljött, Lucy némán végigkísérte nővérét a házon, egészen le a bejárati ajtóig, és aztán onnan nézte, ahogy a testvére elhagyja őket. Egyikük sem szólalt meg egyszer sem: nem volt mit mondaniuk, vagy talán már túl régóta hallgattak, és rájöttek, hogy most már késő beszélni. Az egész nagyon gyorsan és csöndesen zajlott. Nina a kiskapunál még visszafordult egyszer, felpillantott a húgára, és akkor Lucy megértette, hogy a nővére azt hiszi, ezzel most végre letér az általa választott ösvényről, a félelem ösvényéről, és keres magának egy újat, de Lucy tudta, hogy nem így lesz. Attól, hogy a háta mögött hagyja őket, nem lesz sem bátrabb, sem kevésbbé gyávább. Ugyanazon az úton fog továbbmenni.

   Mégis hagyta, hogy elmenjen.

   Nina távozása után semmi sem változott. Az apja továbbra is eltünedezett, akár hetekre is, és amikor újra visszatért, részegebb volt, mint valaha, (legalábbis Lucynak minden egyes alkalommal így tűnt), az anyja pedig egyre csak távolabb sodródott a valóságtól - és ezzel Lucytól is. A tizenhét éves lánynak többé nem volt családja. Talán sosem volt igazán - bár Nina néha mesélt azokról az évekről, amikor az apukája még nem ivott, és amikor mindannyian boldogok voltak -, de néha még így is azon kapta magát, hogy hiányolja a testvérét vagy éppen az édesanyját. Egyedül volt, és az ilyen estéken, mint amilyen a mai is volt, nem tudta volna megmondani, hogy ez jó-e vagy rossz.

   Talán segített volna, ha valakinek elmondhatja, mi történt igazán tegnap Ryannel. De nem volt ki meghallgassa - ő pedig nem kiáltott segítségért, nem kiáltott ő senkiért és semmiért. Magába gyűrte az egészet. Ryan durva érintését, keserű, sörtől és vodkától bűzlő lehelletét, és azt a gyomorforgató, nehézkes röhögését is, ami néha ki-ki szakadt a fiúból. Nem tudta, és akkor sem tudta, miért pont ő, de valószínűnek tartotta, hogy Ryan fogadott a barátaival, de igazából egyikük sem gondolta komolyan a dolgot, egészen addig, amíg le nem itták magukat a sárga földig. Lucy szinte látta maga előtt azokat az ostoba férgeket, amint egyre csak hergelik Ryant. Na mi az, talán félsz attól, hogy a Szellemlánynak nem vagy elég jó? Hogy visszautasít? Valamiért biztos volt benne, hogy ez történt. Annyira... tipikus lett volna.

   Bármiben is fogadott a többiekkel, Ryan megnyerte a fogadást, és másnapra mindenki tudott róla, hogy vetette magát Lucy a suli egyik legmenőbb srácának a karjai közé. Hát persze. Elvégre nem is ellenkezett, ugye? Nyilván egész eddigi életében erre várt. Hogy valaki észrevegye, hogy valaki egyáltalán hozzá merjen érni. Még neki kéne hálásnak lennie, amiért Rose Hills álompasija hajlandó volt lefeküdni vele. Mert mindenki így tudta, és mindenki ezt hitte el. Ryan - természetesen szigorúan csak a fogadás miatt - felvitte magához a lányt, ott meg még csak hozzá sem kellett érnie, Lucy magától rámászott. A kis kurva.

   Tulajdonképpen ez valamelyest szórakoztatta. Szinte lenyűgöző volt, mennyire ostoba volt körülötte mindenki, és hogy mennyire gyorsan elhittek bármit, amit egy népszerűbb diák mondott nekik. Először viccesnek tartotta a helyzetet. Mint egy sötét, morbid vicc. A Szellemlány, akiről kiderült hogy nem több egy kiéhezetett tinédzsernél.

   De aztán az SMS-ek elvadultak, a háta mögött elsuttogott szavak többek lettek holmi elsuttogott szavaknál, és az őt követő tekintetek túl súlyosak lettek ahhoz, hogy némán kibírja őket. Sikítani, kiáltani akart - de nem találta a hangját. Az apja mellett töltött évek és a félelem, ami átitatta őket, elvette tőle.

   És Lucy erősen kételkedett benne, hogy valaha is meg fogja találni.

 

xxx

 

   Az elkövetkező napokban állandóan újabb és újabb SMS-eket kapott. Kikapcsolhatta volna a telefonját, de idővel rászokott, hogy elolvassa az összes üzenetet, amihez mind névtelen, ismeretlen számsorok tartoztak, mint valami megfejthetetlen kódok sora. Megszokta őket, habár megszeretni egyáltalán nem szerette meg őket. Valahogy el sem tudta képzelni már, hogy egyszer csak az egész abba marad, és nem lesz több SMS.

   A csütörtöki üzenetek után azonban nem jött több. A legutolsó SMS három szó volt csupán, ugyanúgy, mint a legelső, az, amit Shelley-től kapott, és ami elindította a megállíthatatlan lavinát. Minden jobbra fordul. Ez állt benne. Tulajdonképpen pénteken kapta, hajnali fél három körül, de ez lényegtelen volt. Lucy azon a reggelen sokáig bámulta az ismeretlen telefonszámot, és félig-meddig abban reménykedett, hogy valahonnan rájön, ki írhatta neki az SMS-t. Persze nem jött rá, bármeddig ismételgette magában az üzenet fellett villódzó számok sorát. Bárki is küldte azt a három szót, Lucy nem ismerte jobban, mint a névtelen utálkozókat.

 

xxx

 

   Hétfőig tényleg nem kapott több üzenetet. Azonban azután ismét megzizzent a telefonja, és Lucy szinte meg sem lepődött, hogy az egész előlről kezdődik. Hát persze, hogy egy ilyen szaftos pletykát nem felejt el az iskola egy hétvége alatt, hiába is reménykedett benne. Épp a folyosón sétált, a jobbjában egy kávéval teli műanyagpoharat szorongatott, és a kémia labor felé tartott. Először nem akarta megnézni, de a telefonja újra meg újra megrezzent a farmerzsebében, és Lucy képtelen volt csak úgy figyelmen kívül hagyni a kis készüléket, így némi nehézség árán előhalászta azt, hogy elolvashassa az SMS-t.

   Egymás után három is érkezett.

   Remélem jól aludtál. Én sajnos képtelen voltam rá. Tudod, a vihar miatt... Hú, azok a hatalmas villámok! Ez volt az első, amit tíz másodperces késéssel követett a második.

   Úgy értem, nem félek a vihartól. Istenem, mennyire gáz, biztos azt gondoltad, hogy félek a vihartól! Mint valami ötéves kiskrapek. Uhh... igazából szeretem a viharokat. Nagyon is. Az éjjel nem aludtam, mert azt figyeltem. A villámokat, meg minden. 

   A harmadik még gyorsabban érkezett, és tele volt elírással, mintha a szerzője kapkodva pötyögte volna.

   Basszus, ez még bénában hangzott, mintaz, hogy félke a vihartól. Egy luzer vagyok

   Lucy nem tudta hova tenni az üzeneteket. Őszintén, nem erre számított. Újabb rágalmakra és szidalmakra készült, nem pedig egy össze-vissza fecsegő SMS partnerre. Az első gondolata az volt, hogy valaki tévedésből írt neki,  de aztán észrevette, hogy ez a három üzenet mind ugyanarról a számról érkezett, mint a legutolsó SMS,  az a bizonyos három szavas, ami azt ígérte, hogy idővel minden jobbra fordul majd. Lucy bizonytalanul méregette a telefonszámot, és kénytelen volt még egyszer megállapítani, hogy fogalma sincs, kihez tartozhat. Ez a rejtvény egyszerre aggasztotta és töltötte el óvatos kiváncsisággal. Tudni akarta, ki írogat neki. Azok, akik azt a sok gonosz megjegyzést küldték nekik, sosem érdekelték. Nem volt fontos, hogy ki mit gondol róla, mivel mind csak a saját hazugságukat szajkózták, ez viszont... más volt. Hogy jó vagy rossz más, azt Lucy akkor a folyosó közepén állva még nem tudta eldönteni. 

   A nap folyamán még kapott két újabb SMS-t, ugyanarról a titokzatos számról, amiről az előző négyet is kapta, és mindkettő hasonló hangvételű volt, mint a délutáni üzenetek. Az egyik tulajdonképpen egy képüzenet volt egy szelet gombás-sonkás pizzáról, a másik pedig egy rövid magyarázat hozzá, ami tudatta Lucyval, hogy az üzenetek írója épp ebédel, és hogy reméli, Lucy is valami finomat eszik, amihez természetesen sietve jó étvágyat is kívánt a lánynak. Lucyt megmosolyogtatta ez a pár sor, és ostobán az is megfordult a fejében, hogy talán válaszképp ő is küldhetne egy képet a rizottóról, amit otthon magának készített, de amilyen gyorsan jött ez az ötlet, olyan gyorsan el is vetette azt. Semmi szüksége nem volt, hogy ilyen haszontalan ostobaságokra pazarolja az idejét. És egyébként is. Fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen kinek is küldené el azt a képet.

 

xxx

 

   Ahogy teltek a napok, a Rose Hills-i gimi diákjai kezdték újból elfeljteni Lucy létezését. A legtöbben már nem álltak meg, amikor leszegett fejjel elsétált mellettük, hogy aztán a tekintetükkel végigkísérhessék útját, míg el nem vesztik szem elől, és egyre kevesebben beszéltek arról, mekkora cafka is ő. Lucy megnyugodva állapította meg, hogy hamarosan ugyanolyan jelentéktelen és láthatatlan lesz, mint amilyen mindig is volt. Ismét ő lesz a Szellemlány.

   Az ismeretlen számról érkező üzenetek azonban nem apadtak el. Mindennap kapott párat: volt hogy egymás után ötöt is, de volt, hogy egész nap csupán egyet, azt is csak olyan rövidet, hogy a titokzatos SMS írójának szinte nem is lett volna érdemes elküldenie. Lucy sosem írt vissza, de idővel megszerette az üzeneteket, és szinte várta a következő érkezését.

   Az SMS-ekből sokmindent megtudott, kisebb-nagyobb dolgokat egyaránt. A titokzatos üzenetküldözgetője nagy előszöretettel osztott meg vele különféle információkat az életéről, így például Lucy tudta, hogy a fiú - merthogy egy fiúval volt dolga - tényleg szereti a viharokat, ahogy az akciófilmeket és a videójátékokat is, tudta, hogy a kedvenc könyve a Zabhegyező, de egyébként jobban kedveli Stephen King műveit, de ezek mellett fontosabb dolgokkal is tisztában volt. Villámfiúnak (ahogy ő nevezte az SMS-ezgető srácot) nem volt testvére - a húga évekkel ezelőtt meghalt rákban. Az anyukájával élt, de kéthetente a hétvégét az apjával töltötte, aki elmondása szerint rendes fickó, csak képtelen volt túljutni a kislánya elvesztése felett érzett gyászon, és ezért a munkájába temetkezett. Híres ügyvédként dolgozott egy közeli nagyvárosban. Lucy azt is megtudta, hogy maga a Villámfiú kicsit több, mint egy évvel idősebb nála, és hogy egy hét múlva lesz a tizenkilencedik születésnapja. Amire reméli, hogy megkapja apja régi Volvóját.

    Lucy egyetlen egyszer sem írt vissza neki, de titkon hálás volt, amiért ez nem tántorította el a fiút a további SMS-ezgetéstől. Az üzenetektől kevésbbé érezte magát magányosnak: egy kicsit olyan volt, mintha lenne egy barátja. A legjobb az egészben az volt, hogy ehhez nem kellett senkit sem átengednie a maga köré húzott falakon. Ő nem kellett megbízzon senkiben - viszont benne megbízott valaki. És ez egy egészen picit jobbá tette Lucy életét.

   Minden egyes nap elteltével többet tudott meg titokzatos barátjáról. Például a fiú az egyik SMS-ében elárulta, hogy ő is ugyanabba az iskolába jár, mint Lucy, azt viszont már nem tette hozzá, hogy melyik osztályba. Pedig Lucy kiváncsi lett volna rá. Annyira nagyon kiváncsi, hogy az üzenet után legalább fél órát tépelődött magában, hogy visszaírjon-e neki, csak azért, hogy végül ismét meggyőzze magát arról, hogy ez ostobaság lenne. Így hát ő továbbra is néma maradt - villámfiú mindkettőjük helyett eleget beszélt.

   November tizennyolcadikán, a fiú 19. születésnapján, Lucy csak két SMS-t kapott. Az elsőt reggeli hatkor, egy szöveg nélküli képet egy ezüstszürke, régi típusú Volvoról, a másodikat pedig éjjel, alig öt perccel éjfél előtt. Egyszerű üzenet volt, mégis, Lucy számára az egyik legmeghatározóbb, amit a fiútól valaha kapott.

   Igazán nem szép tőled, hogy még csak boldog születésnapot sem kívántál nekem. Kezdem úgy érezni, mintha csak önmagammal társalognék.

   Lucy halkan elnevette magát. Pedig pontosan ez a helyzet, gondolta magában a mobiltelefonja képernyőjére bámulva. De talán itt az ideje, hogy megváltozzon.

   November tizennyolcadikán, éjjel tizenegy ötvennyolc után pár másodperccel Lucy elküldött egy SMS-t. Egyszerű üzenet volt, mégis nagyon fontos. Valaminek a kezdete.

   Boldog születésnapot, Villámfiú!

 

xxx

 

   Ezután a fiú minden üzenetét válasz követte. Néha rövidebb, néha hosszabb, és ha Lucynak olyan kedve volt, csupán egy smiley-val válaszolt, vagy esetleg egy képpel, de mindig visszaírt. Először csak apró, lényegtelen dolgokat. Hogy mennyire szereti az őszt, mert az a legszínesebb és legszebb évszak, hogy esténként gyakran rosszul alszik. Aztán ezeket lassan valami fontossá, valami óriásivá álltak össze, és Lucy egy januári estén azon kapta magát, hogy könnyeitől maszatos arccal bámulja a telefonját, és még mielőtt meggondolhatná magát, rányom a küldés gombra. Aztán órákon keresztül marcangolta magát, szinte véresre harapta az alsó ajkát, és közben egyre csak az járt a fejében, hogy ezt nem lett volna szabad. Nem kellett volna mindent leírnia. Nem kellett volna elmesélni egy idegen fiúnak, hogy az apja ma - három hete először - újból megverte, mert egy haszontalan szerencsétlenségnek tartotta a saját lányát. Csak véletlenül megbotlott... nem tehetett róla, hogy összetörte a poharat! Az apja persze nem így gondolta. Lucy tíz percen keresztül szedegette utána a szilánkokat a tenyeréből. Aztán feljött ide a szobájába, lekuporodott az ágyára, és megírta az SMS-t. 

   Megírt mindent. Azt, hogy a nővére miként hagyta el őket, azt, hogy az anyja gyógyszerfüggő, és azt, hogy ő mennyire egyedül van. Még Ryanről is írt. Két és fél órával később kapott csak választ az üzenetére. Három szót, és még egyet.

   Minden jobbra fordul. Ígérem.

   Lucy szeretett volna hinni ebben.

 

xxx

 

   Hetekig nem történt semmi. Nem változott a világ, semmi sem lett jobb és semmi sem lett rosszab. Ugyanolyan maradt minden. Lucy napjai csöndesen, jellegtelenül teltek, mind nagyon egyformán - talán csak az SMS-ek különböztették meg az egyiket a másiktól. Aztán valami megváltozott.

   Kedd volt. Odakint szakadt a hó, Lucy pedig a magára húzott pulóver ellenére is vacogott a hidegtől. A kávéautómata felé tartott, félig-meddig Villámfiú javaslatára, aki szinte azonnal visszaírt neki, miután a lány elpanaszolta, hogy mennyire fázik. Egy kávé tényleg jó ötletnek tűnt. Nem csak átmelegítené, talán egy kicsit fel is ébresztené. Egy egyszerű cappuccino mellett döntött, és épp a kezébe vette a barna műanyagpoharat, amiben már ott gőzölgött a forró kávé, amikor megcsörrent a telefonja. Ösztönösen utána nyúlt, és csak akkor döbbent rá, hogy nem üzenetet kapott, amikor meglátta a kijelzőn villogó rövid feliratot.

   Villámfiú hív.

   Egy pillantra ledermedt, és fogalma sem volt, mit tegyen. Vegye fel? De hiszen még sosem hívták fel egymást! Miért pont most, miért pont itt? Talán valami baj van? Mi van, ha a fiú csak véletlenül nyomta meg a hívás gombot? Lucy képtelen volt eldönteni, mit csináljon.

   - Szerintem nyugodtan felveheted.

   Lucy ösztönösen a hang irányába pördült, habár az egyáltalán nem volt neki ismerős. Egy sötétbarna hajú, sötétbarna szemű fiúval találta magát szemben, aki olyan szélesen vigyorgott, hogy azt a lány egyszerűen lenyűgözőnek találta, és aki - hozzá hasonlóan - telefont tartott a kezében. A srác alig lehetett idősebb nálva, viszont jó egy fejjel magasabb volt.

   - Szia.

   A fiú feléje fordította a telefonja kijelzőjét, és Lucynak egy pillanatra elakadt a lélegzete attól, amit ott látott.

   Szellemlány hívása.

  - Arra gondoltam, hogy ihatnánk egy kávét együtt. Tényleg embertelen hideg van itt. - A nevetése könnyed volt és megnyugtató, olyan, amit az embernek jól esett hallani. - Ki gondolta volna, hogy az iskolának még arra sincs pénze, hogy télen rendesen fűtse az épületet?

   Lucy képtelen volt megszólalni. Hónapok óta beszélgetett ezzel a fiúval SMS-ek sokaságán keresztül, de valahogy egyszer sem fordult meg a fejében, hogy valaha is össze fognak találkozni. Sőt, hogy valószínűleg már találkoztak is ezelőtt valamikor, amikor elsétáltak egymás mellett az iskola egyik folyosóján. Attól, hogy ez a fiú ott állt előtte, hirtelen minden sokkal valóságosabb lett. És Lucy nem tudta, hogyan kéne ezt kezelnie, vagy hogy mit kéne mondania.

   Persze a fiú - valamiért már nem tudta rávenni magát, hogy Villámfiúnak hívja - mindkettőjük helyett eleget beszélt. 

   - Milyen udvariatlan vagyok! - kapott a fejéhez, mint aki valami nagyon fontosat felejtett el. - Shane vagyok. Shane Sprighton.

   Barátságosan kezet nyújtott, és Lucy elfogadta.

 

xxx

 

   Pár nappal később Shane elvitte egy közeli kilátóhoz. Az öreg Volvójával mentek, és a fél órás út alatt Lucy minden egyes apró részletet megtudott a kocsiról, bár a felét nem értette, a másik fele pedig nem igazán érdekelte, de nem akarta letörni ezzel Shane töretlen jókedvét, így hagyta, hadd áradozzon csak a kocsiról.

   A kilátó egyébként nem volt több egy hatalmas sziklaszirtnél, ami merészen benyúlt a közeli táj fölé, és ahonnan Rose Hills épületei apró maketteknek tűntek csupán, amiket a készítőjük óvatlanul szétszórt a völgyben. Igazán szép látvány volt, de Lucy nem tudott zavartalanul gyönyörködni benne. Folyton azon járt az agya, hogy miért hozta ki ide Shane. Erősen kételkedett benne, hogy csak a kilátás miatt.

   - Régen apa hozott fel ide először. - Shane a testét teljesen a korlátnak préselve állt Lucy mellett, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a tájról. - Thea halála után. Azt mondta, itt úgy érzi magát, mint a világ egyetlen óriása.

   Lucy nem igazán értette, miért mondja el neki mindezt Shane, de nem akarta megszakítani a fiú gondolatait, úgyhogy ő is csak csöndesen bámulta a tájat, közben pedig a szeme sarkából néha Shane-re pillantott.

   - Kiállt velem ide a korláthoz, és azt mondta, nyugodtan üvöltsek, amennyit akarok. Én meg üvöltöttem, ahogy csak bírtam - mosolyodott el halványan a fiú. - Azt hiszem, még sírtam is. Jól esett. Apa is velem üvöltött.

   Lucy óvatosan bólintott egyet. Nem volt nehéz elképzelni a tizennégy éves Shane-t, amint az apjával együtt kiabálnak az égre.

   - Egyszer mintha azt írtad volna, hogy úgy érzed, elvették tőled a hangodat, nem? Hogy az az apád, a nővéred és az anyukád elvette tőled. Hogy az élet elvette tőled. - Shane végre Lucyra pillantott. Megvárta, míg a lány tétován bólint, aztán melegen elmosolyodott. - Na hát, szeretném, ha most itt visszavennéd magadnak azt, ami a tiéd.

   Lucy meghökkenve pillantott fel Shane-re. Hogy visszavegye, ami az övé? Nem... az nem menne neki. Túl gyáva volt hozzá. Ezt a mellette álló fiúval is megosztotta.

   - Akkor itt az ideje, hogy bátor legyél - jegyezte meg komolyan Shane, és a tekintetében olyan erős elszántság égett, hogy Lucy már ettől is bátrabbnak érezte magát egy kicsivel. - Segíteni fogok neked, ígérem! Apa ügyvéd. Tenni fogunk valamit az apád ellen, jó? Küzdeni fogunk vele. És az anyukádnak  keresünk egy orvost, aki majd segít rajta. Minden rendben lesz. Csak találd meg újra a hangodat!

   Lucy tudta, hogy Shane minden egyes szavát komolyan gondolja, és ő elhitte neki, hogy minden rendben lesz. Együtt fogják csinálni. Segíteni fognak az anyukáján, és ki tudja, talán majd a nővérét is újra felkeresi, ha ennek vége. Segíteni fog neki, hogy ő is bátorrá váljon. Ahogy Shane is segített neki.

   - Köszönöm! - Lucy hangja nem volt több suttogásnál, ahogy kinyúlt a fiú kezéért, és erősen megszorította. - Köszönöm! 

   Aztán elkiáltotta magát.