Jó szarul aludtam ma este. Forgolódtam, fáztam, néha megébredtem, és egyéb finomságok. Tegnap végleg elbúcsúztattuk a Fazit. Jövő júniusig nem találkozom vele többet. Az egyik legjobb barátommal. Egyszerűen képtelen vagyok belegondolni, milyen lesz nélküle ez az iskolának nevezett tortúra. Istenem. Még nekem is rohadtul hiányozni fog, nem lennék a barátnője helyébe... szegény Petra. De legalább még találkoztak, mielőtt elment volna. Úgy volt, hogy augusztus elején megy ki Amerikába, de akkor még nem volt családja, szóval nem tudott kimenni, csak most, két héttel később. (Egyébként egy Washington melletti városba megy, egy 50+-os fekete családhoz. Nagyon aranyosak lehetnek, legalábbis a kép alapján annak tűntek. Tuti jól fognak bánni a két cserediákjukkal.) A Petra meg eddig Székelyföldön volt, egy hónapot töltött kint, és ezek a drágák úgy búcsúztak el júliusban, hogy többet egy évig nem látják egymást. Aztán a Fazi elhitette vele, hogy tényleg elment nyolcadikán, mert meg akarta lepni a drágám, amikor hazajön. Hát. Erre most hétfőn került sor, és eléggé elcseszerintettük, mert miután a Fazi odaállt a házuk elé délután, én meg a kislányos "jaj-de-nagyon-izgi" hangommal felhívtam a Petrát, hogy nem tudna-e kimenni, (az indokom nagyon fantáziadúsan mert csak volt) kiderült, hogy nincs is otthon. Fuckity fuck. Este ugyanezt eljátszottuk, és akkor meg szegény meg épp aludni készült, majdnem úgy rángattam ki az ágyból. Addigra meg már sejtette, hogy miről van szó, szóval nem lepődött meg annyira.
Ma meg mi lányok bementünk ötre, hogy egy kicsit beszélgessünk így magunkban is. Nagyon rég nem láttam őket, szóval jól esett az a két-három óra, amit egymással töltöttünk. A Fazi nyolc után jött be, mert addig a családdal volt, sütögettek neki meg búcsúztatták, szóval velünk csak fél tizenegyig tudott bent lenni. Jaj, de micsoda jó este volt az! Már el is felejtettem, mennyire hiányoztak ők a mindennapjaimból. Egyedüli hátulütője az egésznek az volt, hogy én tönkrevágtam a lábaimat a csini kis magasított talpú szandálomban, mert én egy béna láma vagyok, aki amúgy sem valami kompatibilis az ilyen lábbelikkel, nemhogy sietés közben, amúgy is kikészült lábakkal. Akkora vízhólyagom lett mindkét talpamon, hogy nem tudok rendesen megállni a lábamon. Úgy járok, mintha mindkét bokám fullosan kibicsaklott volna, és mivel ilyen kimerevített pózban tartom a lábaimat, kezdem úgy érezni, hogy lassan elfogy onnét az összes vérem, és egyesével elfeketedik mind a tíz lábujjam. A történet tragikus végkimeneteléhez hozzátartozik az is, hogy csak az én baromságomank köszönhetem ezt az állapotot, mert én marha nem csak kiszúrtam a hólyagot, hanem fel is kapartam az elhalt bőrt. Csak ma reggel sikerült tisztáznom azt magammal, hogy a gugli szerint ez a legostobább dolog, amit csak tehettem magammal. Hát gyönyörű, kérem. És akkor ilyen lábakkal menjek be ma moziba. Muszáj lesz, mert MOTHERFUCKING CITY OF BONES. Egy éve erre várok. Ha kell, négykézláb is elmászok a mozihoz.

Egyébként tegnapelőtt újra beszíneztem a hajamat, és most olyan nagyon szép vörös, hogy aaaah. Mahagóni vörös.

Jajmár, egyébként meg a Jons versenyére íródott novellámmal sikerült első helyezést elérnem. Nézzétek, micsoda szép táblácskát kaptam.

A képre kattintva egyébként a novellámhoz juttok el.