Vannak blogok, amiken minden második bejegyzés a blogger sötét és szenvedéssel teli életéről szól, vagy épp arról, mennyire nyomorult és/vagy bonyolult a helyzetük. Nem akarok senkit megbántani, félreértés ne essék, tudom, hogy a blog elsősorban pont ezért van, és azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy egyeseknek tényleg van is miért panaszkodni. És ezzel nincs semmi baj, nem azért írok most, hogy ezen nyavalyogjak, mert egy az, hogy semmi beleszólásom abba, ki mit ír a blogjába, kettő meg hogy nem is akarok. Többé-kevésbbé szabad világban élünk emberek - én meg egy senki vagyok! Szóval nem. A cél nem ez. Csak kellett egy bevezető, kellett egy hasonlat... hogy megmutassam, én mennyire más vagyok ilyen tekintetben. Tudjátok, van egy ilyen Facebook-os okosságok közé is besorolható népszerű idézet, vagy tudom is én mi, ami nagyjából így szól: "Mosolygok, de belül sírok." Ilyesmi, csak sokkal de sokkal több drámával nyakonöntve. Általában körberöhögöm azt, aki ilyet ír ki, és valószínűleg most én is körberöhögném magam, de mivel tudom, hogy nálam pontosan ez a helyzet, nincs kedvem kacarászni. Elmagyarázom, jó? Pofonegyszerű a dolog. Én egy olyan típusú ember vagyok, aki csak nagyon nehezen képes az érzelmei kimutatására. A negatív érzelmei kimutatására. Vagy sokkal okosabban mondva: az olyan érzelmek kimutatására, amelyek sebezhetővé, gyengévé tehetik. Ez vagyok én. Én, én, én, rohadtul én, és én. Még a blogomon sem tudom teljesen kiírni magamból az érzéseimet, pedig itt aztán senkit nem érdekel ez, és még ha érdekelne is valakit, akkor sem tudná senki az én instabil és nevetséges lelkivilágomat névhez, archoz, illetve személyhez kötni. Röhejes vagyok! Látjátok, ahelyett, hogy már javában rinyálnék az egyébként tökéletesen mindennapi és megszokott (tinédzser) problémáimon, sikerült írjak egy fél oldalt arról, hogy... hát, nagyjából a büdös nagy semmiről. De megpróbálom. Most az egyszer, tényleg megpróbálom, hátha jobb lesz. 
Egyedül érzem magam. Magányosnak. Pedig ott van az a sok barát, akik mind szeretnek és akikről tudom, hogy ténylegesen a barátaim, örökké és még tovább, meg ott vannak a szüleim, akik a veszekedések ellenére fantasztikusak, de ez nem elég. Valami hiányzik, és annyira utálom magam, amiért ilyenekről írok, mert ez nyálas, mert ez felesleges, és szimplán nem én, de azt hiszem, ez a szerelem. Vagy valami olyasmi. Éhezem. Éhezem egy ölelésre, egy mosolyra, egy szívből jövő bókra, egy pillantásra... bármire! De nem a barátaimtól, és nem a családomtól. Pedig tölük megkaphatnám. De nem, az úgy túl egyszerű lenne az élet részéről. Én másra vágyom. Nekem hiányzik. Valami. Valaki. _Ő? Nem tudom megmondani, nem tudom pontosan leírni - az egész lényem egy bazinagy bizonytalanság. Ami tök szánalmas. Ez az egész bejegyzés szánalmas. Csupa ömlengés, csupa nyavalygás, és a vicc az, hogy most épp azon nyavalygok, hogy nyavalygok. Még magamat sem tudom igazán komolyan venni, úristen! És bizonytalan vagyok, és elveszett, és határozatlan, és igazából fogalmam sincs, tudom-e igazán mi után kapkodom oly eszeveszetten. De azt tudom, hogy zavar, hogy én nem tudok egy rohadt kapcsolatot kialakítani, holott körülöttem mindenki képes rá. Persze lehet, hogy ezek nem olyan kapcsolatok, amilyenre én vágyom. Csak... a mázuk. De igazából rohadt mindegy - a lényeg az, hogy innen nézve igazinak tűnnek, és innen nézve vágyakozást keltenek bennem. És a legrosszab? A legrosszabb az, hogy ezzel egyidőben kezdem úgy hinni, hogy azt az utat, amit én akarok bejárni, már nagyon rég benőtte a gaz. Van helyette azonban egy új, egy kikövezett, egy kényelmes út, ami mindenkinek megfelel, csak én nem tudom bejárni, mert... mert nekem nem kényelmes. Hát ez van, drágám, ezt kell szeretni, ugye? Persze.

(Tudom, hogy össze-vissza beszéltem, és tudom, hogy ez egy elég szar bejegyzés lett - nyálas, ömlengős, önsajnálós, és a többi. De nem sajnálom. Mert mint már említettem: ez egy blog, és a blogok erre valóak.)

_{(De azért egy kicsit igen.)}