Tegnap este hirtelen belém csapott a tudat, hogy nekem már pedig Trónok Harcát kell néznem, marhára fütyülve arra, hogy éjfél felé jár az idő, és hogy esetleg jó lenne visszaszokni a rendes kerékvágásba, ha már a nyakunkon az iskola, meg minden egyéb jó dolog. Szóval végre összeszedtem minden erőmet, és addig kutattam, amíg rá nem leltem a megfelelő oldalra, ahol a videó nem csak betöltött, hanem el is indult. Jipíjájé! Végre valahára elkezdtem nézni a Trónok Harcát (mondjuk jókor). Egyelőre csak egy részt néztem meg belőle, úgyhogy nem igazán alakult ki még bennem vélemény erről az egészről, de so far élvezem és tetszik. A nevekkel természetesen hadilábon állok, és a ki-kinek-a-kije rokoni kapcsolatokat sűrű és áthatolhatatlan köd lengi körbe, de valahogy reménykedem benne, hogy ezek a későbbiekben tisztázódni fognak bennem. Egyébként meg éljenek a Rémfarkasok (vagy rémfarkasok?), és közeleg a tél. _{Csak én érzem úgy, hogy ezt indokolatlanul sokszor emlegették az első részben?} 
Ma amúgy - úgy tűnik -, moziba megyek az osztály hozzám közelebb eső felével, 11:40kor indul a buszom, szóval lassan illene összekapnom magam. Mert egyébként még mindig fehér-kék pöttyös Snoopy pizsamában élvezkedem itt a gép előtt, zeneletöltés címszó alatt öntve a sok hülyeséget a nyakatokba. És olyan randa esős idő van az ablakon túl! Semmi kedvem innen elmozdulni. Egyébiránt meg megvettem a Kés a zajban könyvet, nem tudom, említettem-e már itt. Még csak az első 150 oldalt olvastam el, de eddig érdekes a történet (meg a helyesírás és a nyelvhelyesség is, nem biztos, hogy ezt a könyvet nekem találták ki... simán leronthatlya a hejesirásomat).
Különben, hogy így összevonjam a könyvek és a Trónok Harca témát, arra jutottam, hogy ha tetszik (ha nem) a sorozat, akkor rászánom magam a könyvek megvételére. (De egyébként van egy olyan sanda gyanúm, hogy tetszeni fog.) Mert amúgy már hónapok óta szemezgetek a könyvekkel - és a sorozattal -, de valahogy nem sikerült elhatároznom magam. Igazából most azt hiszem Hemy meg a blogja (itt ni) volt a katalizátor, ahol véltetlenül, nem véletlenül ráklikkeltem a 30 Day - Game of Thrones Challenge kategóriára. Upsz.

(Tökéletesen semmi köze semmihez, de tegnap azt álmodtam, hogy Mars koncerten voltunk. Vagyis hát én nem igazán, mert a drága barátaim lehagytak engem a parkolóban, hogy vigyázzak a táskákra. Én meg lazán belementem - wtf, brain?! Persze azért egy idő után megelégeltem, és odamentem a többiekhez, pont az első sorba, mert mi ilyen kúlok vagyunk, és ráébredtem, hogy Jared Leto... hogy Jared... dobbpergést kérnék.... szóval Jared.... dümdümdümdümdürüm... megborotválkozott! Ó. Igen. Eme csodálatos felfedezés annyira elragadta figyelmemet, hogy kellett egy kis idő, míg rájöttem, Marsék már egyébként nem játszanak, és Jared eltűnt a színpadról. Én nagy okosan odafordultam a hozzám legközelebb állóhoz, és szépen megkérdeztem, mi a franc van, mire a válasz az volt: Jared kiskacsákat találta a színpadon, most velük játszik. Oké.)

Máár megint vásárolni voltam. Ó igen, újabb pénzkidobás! De legalább végre beszereztem magamnak őszi körömlakokkat, (meg egy mattosítót is, már hónapok óta vadászok egy ilyenre) meg két labellot. Az egyik erdei gyümis, a másik meg mézes. Vennem kellett volna valami normális szemceruzát is meg egy szempillaspirált, de megint beütött a "túl sok pénzt költesz, te barom!" feeling, ami meg egyenesen kirúgatott a boltból. Persze előtte még összekenettem a Nikit egy gumirózsaszín rúzzsal meg hófehér szemceruzával. Marha viccesen nézett ki :"D
Egyébként most épp arra várok, hogy csodák csodájára az ölembe hulljon valamiféle kaja, mert az ebédem össz vissz két tükörtojás volt, ami bár igazán finom, azért nem sokáig tart. Mindezzel egyidőben rám jött a süthetnék, ami nagyjából évente 0,005-szer fordul elő, szóval most muffinokról és amerikai palacsintákról álmodozok, mindezt anya kellemesnek nem éppen mondható kiabálásával a háttérben. Hát igen, a családi idill. Megint arról van szó, mennyire haszontalan vagyok, és mennyire lusta. Ezzel még egyet is értek, de mikor áttérünk (és mindig áttérünk) arra, hogy milyen ostoba vagyok, és hogy sosem tanulok, semmire sem fogom vinni az életben és a többi, az már nagyon fel tud húzni. Az ország harmadik legjobb gimijébe járok. Két éve. És kitűnő vagyok. GTFO. Annyira, de annyira... áh. Legszívesebben én is ordibálnék, de akkor meg mindennek vége. Háború lesz, az meg sosem vezet jóra. Úgyhogy inkább hallgatok némi passzív-aggresszív zenét a maximumon.

Ez a post olyan hatalmas tanulságokkal fog bírni, hogy az hihetetlen. Először is, emberek, ne vásároljatok a Pirexbe, mondom NE, - igen, még akkor se, ha egyébként marha király füzeteket árulnak, ez a taktikájuk - mert a fél vagyonotokat ott fogjátok hagyni, talán a fogatokkal együtt. True story. (Oké, a fog az kamu, nekem még mind megvan.) Másodszor is, hiába néz ki hú de nagyon királyul a vadiúj jegyautómata, az újságárusbódéban, a kedves nénikétől egyszerűbb és sokkal gyorsabb jegyet venni.  Harmadszor is, hiába néz ki úgy, mint egy őszi nap, még mindig augusztus van, és ha bakancsban meg full ruhában indulsz neki, you're gonna have a bad time. Negyedszer is, ha meg akarod nézni az évadzáró részét az egyik kedvenc sorozatodnak, akkor tuti, hogy az utolsó öt percben hirtelen az egész világnak kelleni fogsz. Ötödször is... hm... kifogytam az ilyen mély tanulságokból.
Akinek nem jött volna le, (nem csodálom, szokásomhoz híven össze-vissza beszélek) annak mondom, hogy vásárolni voltam néhány barátommal, és marhára lefáradtam. Tőlük. Is. Dióhéjban gazdagabb lettem 6 marha drága füzettel, 2 pengetővel (véégre!) és pár bőrszíjjal, ami a karkötőimhez kell. Majdnem megvettem az Alexandrában a Kés a zajban c. könyvet, de aztán elszégyelltem magam, amiért ilyen sok pénzt költöttem, és inkább magára hagytam a drága kötetet - persze csak miután édes szavakat suttogtam a fülébe, és megígértem neki, hogy egy nap még visszatérek. Mert vissza fogok.
Egyéb téma: ma végre a végére értem a Teen Wolf 2. évadának is. Ééés... jó volt. Kicsit talán többet vártam volna egy évadzáró résztől, de persze így is igazán élvezhető volt. Főleg, hogy Jackson sztorija végre kezd jó irányba fordulni, és végre-végre Lydiával is egymásra találtak. Erhm... legalábbis innen az ülőgarnitúránkról nézve úgy tűnt. Csak Stilest sajnálom :( (Egyébként, tudjátok még kit szeretek a sorozatból a drága hiperaktív kölykön meg a savanyú farkasunkon kívül? Majdnem mindenkit. Allisont és Edző bá'-t. Bezony. Meg Petert és Allison apukáját. Meg Stiles apukáját is.)

Vannak blogok, amiken minden második bejegyzés a blogger sötét és szenvedéssel teli életéről szól, vagy épp arról, mennyire nyomorult és/vagy bonyolult a helyzetük. Nem akarok senkit megbántani, félreértés ne essék, tudom, hogy a blog elsősorban pont ezért van, és azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy egyeseknek tényleg van is miért panaszkodni. És ezzel nincs semmi baj, nem azért írok most, hogy ezen nyavalyogjak, mert egy az, hogy semmi beleszólásom abba, ki mit ír a blogjába, kettő meg hogy nem is akarok. Többé-kevésbbé szabad világban élünk emberek - én meg egy senki vagyok! Szóval nem. A cél nem ez. Csak kellett egy bevezető, kellett egy hasonlat... hogy megmutassam, én mennyire más vagyok ilyen tekintetben. Tudjátok, van egy ilyen Facebook-os okosságok közé is besorolható népszerű idézet, vagy tudom is én mi, ami nagyjából így szól: "Mosolygok, de belül sírok." Ilyesmi, csak sokkal de sokkal több drámával nyakonöntve. Általában körberöhögöm azt, aki ilyet ír ki, és valószínűleg most én is körberöhögném magam, de mivel tudom, hogy nálam pontosan ez a helyzet, nincs kedvem kacarászni. Elmagyarázom, jó? Pofonegyszerű a dolog. Én egy olyan típusú ember vagyok, aki csak nagyon nehezen képes az érzelmei kimutatására. A negatív érzelmei kimutatására. Vagy sokkal okosabban mondva: az olyan érzelmek kimutatására, amelyek sebezhetővé, gyengévé tehetik. Ez vagyok én. Én, én, én, rohadtul én, és én. Még a blogomon sem tudom teljesen kiírni magamból az érzéseimet, pedig itt aztán senkit nem érdekel ez, és még ha érdekelne is valakit, akkor sem tudná senki az én instabil és nevetséges lelkivilágomat névhez, archoz, illetve személyhez kötni. Röhejes vagyok! Látjátok, ahelyett, hogy már javában rinyálnék az egyébként tökéletesen mindennapi és megszokott (tinédzser) problémáimon, sikerült írjak egy fél oldalt arról, hogy... hát, nagyjából a büdös nagy semmiről. De megpróbálom. Most az egyszer, tényleg megpróbálom, hátha jobb lesz. 
Egyedül érzem magam. Magányosnak. Pedig ott van az a sok barát, akik mind szeretnek és akikről tudom, hogy ténylegesen a barátaim, örökké és még tovább, meg ott vannak a szüleim, akik a veszekedések ellenére fantasztikusak, de ez nem elég. Valami hiányzik, és annyira utálom magam, amiért ilyenekről írok, mert ez nyálas, mert ez felesleges, és szimplán nem én, de azt hiszem, ez a szerelem. Vagy valami olyasmi. Éhezem. Éhezem egy ölelésre, egy mosolyra, egy szívből jövő bókra, egy pillantásra... bármire! De nem a barátaimtól, és nem a családomtól. Pedig tölük megkaphatnám. De nem, az úgy túl egyszerű lenne az élet részéről. Én másra vágyom. Nekem hiányzik. Valami. Valaki. _Ő? Nem tudom megmondani, nem tudom pontosan leírni - az egész lényem egy bazinagy bizonytalanság. Ami tök szánalmas. Ez az egész bejegyzés szánalmas. Csupa ömlengés, csupa nyavalygás, és a vicc az, hogy most épp azon nyavalygok, hogy nyavalygok. Még magamat sem tudom igazán komolyan venni, úristen! És bizonytalan vagyok, és elveszett, és határozatlan, és igazából fogalmam sincs, tudom-e igazán mi után kapkodom oly eszeveszetten. De azt tudom, hogy zavar, hogy én nem tudok egy rohadt kapcsolatot kialakítani, holott körülöttem mindenki képes rá. Persze lehet, hogy ezek nem olyan kapcsolatok, amilyenre én vágyom. Csak... a mázuk. De igazából rohadt mindegy - a lényeg az, hogy innen nézve igazinak tűnnek, és innen nézve vágyakozást keltenek bennem. És a legrosszab? A legrosszabb az, hogy ezzel egyidőben kezdem úgy hinni, hogy azt az utat, amit én akarok bejárni, már nagyon rég benőtte a gaz. Van helyette azonban egy új, egy kikövezett, egy kényelmes út, ami mindenkinek megfelel, csak én nem tudom bejárni, mert... mert nekem nem kényelmes. Hát ez van, drágám, ezt kell szeretni, ugye? Persze.

(Tudom, hogy össze-vissza beszéltem, és tudom, hogy ez egy elég szar bejegyzés lett - nyálas, ömlengős, önsajnálós, és a többi. De nem sajnálom. Mert mint már említettem: ez egy blog, és a blogok erre valóak.)

_{(De azért egy kicsit igen.)}